1942-ben soroztak be katonának, ’43 októberében vonultam be Marosvásárhelyre a 27-es tüzérekhez. Korábban, édesapám elintézte, hogy Vásárhelyre kerüljek az egészségügyiekhez, de leventekatonaként incidensem volt egy zászlóssal, így nem sikerült ott maradnom. Gyakorlaton voltunk és igencsak le voltunk izzadva, amikor azt a parancsot adta, hogy menjünk be a hideg Marosba. Szembeszálltam vele, nem engedelmeskedtem, ő pedig megígérte, hogy lesz gondja rám, ha megkapom a hívót. A zászlós tehát keresztülhúzta számításaimat, s Tusnádfürdőre, az 59-es portyázó vadászegységhez akartak küldeni. Két legjobb barátom, Berekméri Ferenc és Vajda Ferenc az egészségügyiekhez került, én pedig nem tudtam belenyugodni abba, hogy Tusnádra kell bevonuljak. Bementem a vásárhelyi sorozóközponthoz, ahol 500 pengőt és egy zsák finomlisztet adtam egy zászlósnak, akinek közbenjárására kerültem a 27-es tüzérekhez.                                     

Elméleti és gyakorlati kiképzésen                                                                                          Kezdetben nehéz volt a katonaélet. Éjszakánként lóistállóban teljesítettünk szolgálatot, előfordult, hogy kézzel szedették le a lótrágyát velünk. A falra ki volt írva, hogy: „Szolgálatod akkor jó, ha kezedben a húgyfogó!” – „Székely tüzér arra kényes, lova szőre legyen fényes!” Telt, múlt az idő, három hét után a bodoni erdőbe kerültem, ahol lőszerraktárat őriztünk. Néhány nap elteltével, éppen ebédért álltunk sorba, amikor megjelent Hoffman főhadnagy, aki néhányunkat kiszólított a sorból és közölte, hogy irányzójelöltnek választott ki. Két barátom is velem jöhetett, a nagyernyei Sükös Jancsit és a szentkirályi Horváth Józsefet is kiválogatta a főhadnagy.                                             Másnap új ruhába öltözhettünk, bakancsunkat csizmára cseréltük fel, sarkantyút tettünk rá. Az első napokban, délelőtt a lovardában lovagoltunk, délután terepen. Aztán tanulni kezdtük az irányzást. Nem voltam buta gyerek akkor sem, de valahogy nem tudtam odafigyelni a zászlósra, aki legalább 100-szor mondta el a 15-ös ágyú részeit, szerkezetét. Rendszerint hazagondoltam, az itthoniak jártak az eszemben. Egy alkalommal utasított a zászlós, hogy ismételjem el az elhangzottakat, de én nem emlékeztem semmire. Alaposan összeszidott, én pedig megrestelltem magam és elhatároztam, hogy attól kezdve mindig figyelek. Mint irányzó, ismernünk kellett a távbeszélést, s a löveg szerkezetét is, amit rövid időn belül megtanultam. A kiképzés lejártakor a Somostetőn és a Bodoni erdő lőszerraktáránál tartottam szolgálatot.                                                                                                                                                                                       

Mozgósítás, irány a front                                                                                                                      Egy vasárnap délben éppen a váltást vártuk, amikor egy csapatnyi 22-es gyalogos érkezett hozzánk, teljes felszereléssel. Csodálkozva néztük őket, mert addig csak egy puskával és két kézigránáttal sétálgatott az őrség. Érdeklődésünkre elmondták, hogy mozgósítva lett a tüzérosztály. Miután leváltottak az őrségből, visszatértünk a laktanyába, ahol a vaskapu le volt zárva, s Kornis zászlós, szakaszvezető, már várt reánk. Azt a parancsot kaptuk, hogy ebéd után málházzunk fel, mert kitört a háború. A sáromberki Fülöp Andrástól üzentem haza a családnak, hogy mozgósítottak. András gyakran járt ki a kaszárnyából a gazdasági iskolába, így néha hazamehetett.                        Nagy örömömre, éppen Sáromberkére költözött az üteg. Behívták a tartalékosokat, majd egy hét után elindultunk a frontra. Lóháton, lőszerkocsikon utaztunk, gyalog senki se ment. Első éjszaka a mezőségi Andrásfalváig jutottunk. Aztán Zsibóra értünk, ahol egy kerek hetet töltöttünk. Nagyokat ittunk, ettünk, mulattunk, mert készültünk a frontra, s tudtuk, hogy bizonytalan a visszatérés. A zsibói szászok kiváló minőségű borokat hoztak, bárány és disznósültet ettünk. Édesanyám is felkeresett, tésztát hozott húsvétra, ott láttam őt életemben utoljára. Szilágypaptelekre érve, folytattuk a mulatozást. Itt is volt mit inni, enni, zenészeket kerítettünk, s szép lányokban sem volt hiány. Közel két hetet töltöttünk itt, aztán visszavezényeltek Zsibóra, ahol bevagoníroztak és tudomásunkra hozták, hogy az ukrajnai frontra visznek.                                           

Tüzelőállások Galíciában                                                                                                                  1943. április 24-én léptük át a határt, május elsején elfoglaltuk Galíciában az első tüzelőállást. Hét tonnás ágyúink voltak, amit 12 ló vontatott. A gyergyószentmiklósi Török Balázs volt a lövegvezetőnk. Posványos helyen volt a tüzelőállás, amikor egyet lőttünk, tengelyig süllyedt az ágyú. Első éjszaka nagyon megszenvedtünk, estétől reggelig esett a havas eső. Reggel, tűzszünetkor, bementünk egy ukrán házba, ahol egy öregasszonyt találtunk, halálra rémülve. Megnyugtattuk, hogy nem esik bántódása, mert csak a ruháinkat akarjuk megszárítani. Akkor az oroszok erősen előre voltak nyomulva, de a 27-es gyalogság rövid idő alatt visszaverte őket, mi pedig könnyedén haladtunk előre az ágyúkkal.                                                                                                                          Egy Horotka nevű városba értünk, majd Kosovba, egy völgyben foglaltunk végleges tüzelőállást. A tisztek közölték velünk, hogy a nyarat ott fogjuk eltölteni. Innen lőttük az ú.n. Szőrös-dombot, amely akkora hegy volt, hogy szinte az eget érte. Az oroszok a hegy túlsó oldalán voltak elhelyezkedve. Őket onnan kilőni nem lehetett, de ennek ellenére több száz tonna ágyúgolyót pazaroltunk el. Olyan fekete lett a hegyoldal, mint a korom. Egy öreg diófa tövénél helyeztük el az ágyúnkat, zöld ágakkal álcáztuk. Egy patak folyt el a közelben, nagyokat fürödtünk a nyári kánikulában. Az ellátást a németektől kaptuk, kifogástalan volt a koszt. Szálláshelyünk a közelben lévő házaknál volt, ha eltávolodtunk ezektől, sátrakat húztunk fel.   

„Kádár, csöveket megveregetni!”                                                                                                            Több mint két hónapot töltöttünk itt, aztán jöttek a 21-es gépvontatásos ágyúk. Minket két ágyúval áthelyeztek egy Kuti nevű völgybe, ahol Kun Zsigmond százados volt az ütegparancsnok. Két-három nap után, egy jól sikerült lövést követően, a százados, aki távcsővel figyelte az ágyúgolyó lecsapódását, odakiáltott hozzánk: „Kádár, csöveket megveregetni, mert telibe találtuk az oroszokat, amint meneteltek a szekerekkel! Egy óra múlva jelentkezzen, mert 100 darab cigarettát kap!” Néhány hét alatt több géppuskafészket sikerült semlegesíteni, az oroszok hídját szétlőttük. Nekünk nem nagyon voltak veszteségeink. Nem ment rosszul a sorunk, meghíztam a német konzervektől. Sokszor nem volt mit csináljunk, dolgozni nem volt mit, így birkózó versenyeket rendeztünk. Volt egy csíki fiú, Györgypál Sándornak hívták, őt tartották a legerősebbnek a társaink. Senki sem tudta földre teperni, de én úgy odavágtam, mint egy kupa lisztet. Pedig nem voltunk egy súlycsoportban, legalább 15-20 kilóval nehezebb volt, mint én. Felugrottunk mindketten, Sanyi utánam futott, hogy megfogjon. Játszottunk, de ennek rossz vége lett. Befutottam egy faházba, ahol nem lakott senki, mert nem volt elkészítve egészen, és az ablakon kiszöktem. Az ablak alatt csomóban volt egy szekérderéknyi féltégla. Ráugrottam, és az egyik bokám előkerült a lábujjakhoz. Összeestem és a vorodkai kórházba kerültem. Nem voltam elkeseredve, mert azt gondoltam, hogy hazaküldenek a frontról.                

A katonakórházban                                                                                                                                Vorodka nem messze volt a határtól. A kórházban ecetes vízzel borogatták a lábamat a gyönyörű ukrán fehérnépek, a tábori lelkészek imakönyveket osztogattak, így olvasnivalónk is volt. Négy-öt nap elteltével, egy éjszak arra ébredtem, hogy 70-80 súlyos sebesültet hoztak be a kórházba. Az oroszok lerohanták a közelben táborozó magyar csapatokat, súlyos csapást mérve rájuk. A kórházban nem volt elegendő hely a sebesültek befogadására, így Kőrösmezőre költöztettek. A könnyebb sérültek, így én is, gyalog kellett megtegyék a 17 km-es utat, amely egy fenyves erdőn vezetett át, ahol partizánok tanyáztak. Ennek ellenére, szerencsésen megérkeztünk Kőrösmezőre, ahol zord idő fogadott. Zubonyban érkeztem meg, egy ködös szeptemberi napon, az állomás személyirányítójához, ahol elmondtam, hogy baleset következtében lemaradtam az ütegtől és szeretnék felzárkózni. Azt felelték, hogy az üteg lent van a harmadik állomáson, Rahón.                  Egy lőszeres vonatra szálltam, azzal utaztam le Rahóig. Nem találtam a társaimat, így nem tudtam mitévő legyek. A kórháztól elbocsátó papírt kaptam, s ezzel felszálltam a máramarosszigeti vonatra, hogy hazamenjek találkozni a szeretteimmel. Néhány kilométert utazva, egyik állomásban Őry András főhadnagyunkat ismertem fel. Leugrottam a vonatról, s jelentkeztem nála, közölve felzárkózási szándékomat. Erre ő elmosolyogta magát és azt mondta, hogy ő is szeretné tudni, hogy hol vannak, az üteg valószínű Dorna Vátrára vonult vissza. Azzal elküldött a szomszéd faluba, hogy keressem meg György Bercit, aki nagyernyei volt és jól ismertem. Berci az osztálytörzsnél élelmiszervételező volt. Megnyugtatott, hogy jól megy majd ott sorom, mert nagy gyümölcsösök vannak a környéken. Így is volt. Azt a feladatot kaptam, hogy lóháton, fegyverrel kísérjem a tehéncsordát és a juhnyájat terelő pásztorokat.                                                                                                                                                                   Szajrézás Dorna Vátrán                                                                                                                      Néhány hét után, Berci javasolta, hogy érdeklődjek az ütegről, hogy visszakerülhessek a tüzérséghez, mert a gyalogság soraiban nagyok a veszteségek. Nagyernyei barátomtól megtudtam, hogy az osztálytörzsnél lévő katonákat, akik nem kapták meg csapatukat, rövidesen ki fogják vezényelni az elhullt gyalogosok helyére. Mintha Isten akarta volna… Beszterce felé mentem lóháton, amikor a radnótfáji Zsigmond Lajos szakaszvezetővel találkoztam, aki írnok, főkönyvelő volt a tüzérségnél. Közölte, hogy az ütegem Dorna Vátrán van, így búcsút vettem Berci barátomtól, aki sok finomságot csomagolt fel az útra. Zsigmond közben megjárta Besztercét, és egy előre megbeszélt helyen találkoztunk újra, hogy együtt menjünk Dorna Vátrára. Útközben érdeklődtem az ellátás felől, és megtudtam, hogy nagyon gyenge. Nemsokára egy disznócsorda mellett hajtottunk el. Megállítottuk a szekeret, kértem az asszonyt, aki vigyázott a disznóra, hogy jó pénzért adjon el egyet nekem. Pénzem volt bőven, gondoltam meglepem a bajtársaimat néhány jó falattal. Az öregasszony azt mondta, hogy magyar katonának nem ad el disznót. Felkaptam egy 70-80 kilósat és feldobtam a szekérre. A vénasszony letérdelve, összefogott kézzel, szórta rám az átkokat. Mit csináljak? Háború volt…

Visszavonulás, fogságbaesés.                                                                   

Útközben találkoztunk az üteggel, az orosz visszaszorította őket Dorna Vátráról. Jelentkeztem a tiszteknél, akik kedvesen fogadtak, s nem győztek faggatni viszontagságaimról. Visszakerültem a régi barátokhoz, – örvendtek a disznónak – aztán bevonultunk Besztercére. Itt a magyar csendőrség laktanyája egy kétszintes épület volt. Ide szállásoltak el bennünket a menekülő magyar csendőrök helyébe. A parancsnokuk azt mondta Kornis zászlósnak, hogy a tele hordók mellett félborjú van a pincében. Ehetünk, ihatunk, de megkér, hogy távozáskor osszuk ki a bútorzatot az ágyasaik között, akik éjszakára bejártak hozzájuk. Nagy mulatozást csaptunk, alaposan megrészegedtünk, mind kilőttük az épület ablakait. Másnap még kissé mámorosan indultunk tovább.                       

A halál árnyékában                                                                                                                                       Nagybánya környékén találkoztam nálam idősebb sáromberkiekkel, akik utánam tartalékosként kaptak behívót. A város közelében foglaltunk tüzelőállást, de találatok értek. Estefelé „sztálinorgonával” támadtak ránk az oroszok, menekülnünk kellett. A futás szégyen, de hasznos lapon, próbáltuk a legrövidebb időn belül elhagyni állásainkat. A légnyomás következtében leestem a ló hátáról, de szerencsémre fel tudtam ugrani, s idejében a ló után szaladni. Sok bajtársam vesztette életét a támadás folytán, úgy folyt az úton a vér, mint a patak. Egy százados utolért a motorbiciklijével, s parancsot adott, hogy menjünk vissza az ágyúk után, mert nem kerülhetnek az ellenség kezére. Nem mertünk ellenszegülni, de tudtuk, hogy nagyon beszélyes feladatot kaptunk. Szerencsénk volt. Túléltük, de éreztük, hogy közel járunk a halálhoz. Később bementünk a legközelebbi faluba, ahol eltemettük halottainkat. Aztán úgy döntöttünk Zsigmond barátommal, hogy egy jó vacsorát rendezünk, mert nem tudni megérjük-e a holnapot.                                                                                                                                     

A füstbe ment csirkepaprikás                                                                                                                   Csirkepaprikás mellett döntöttünk, de ehhez csirkét kellett szerezni. Puliszkával, savanyú uborkával terveztük, úgy, ahogy szegény édesanyám készítette. Bementem egy elhagyatott udvarra, elvettem a négyágú villát és négy gyönyörű jércikét ütöttem le. Elvittük egy asszonyhoz, akinél 6-8 személy részére rendeltük meg a menüt. Türelmetlenül vártuk, hogy kész legyen, de nem volt elegendő időnk, mert ismét rajtunk ütött a muszka. Amikor állásváltás volt, 7-10 kilométert kellett visszavonulni, mert 15 km-ig „hordott” az ágyunk, de az már nem volt biztos lövés. Elfoglaltuk a tüzelőállást, de mivel nem kellett azonnal lőni, elindultam szállást keresni. Igyekeztem jó szállást szerezni, lehetőleg fiatalasszonynál, mert akkor is szerettem a nőket. A bajtársaim esténként kártyáztak, én addig udvarolgattam.                                                                                                            Folytatva a visszavonulást, beérkeztünk Magyarországra. Ott két csodaszép leányzót ismertünk meg Bakó Jóska barátommal. Mindketten tizedesek voltunk akkor, és ez imponált a lányoknak. Udvarolni kezdtünk nekik, s egy este felmentünk hozzájuk. Csodálkozva észleltük, hogy a lányok németekkel mulattak. A németek tangóharmónikáztak, az asztalon pezsgősüvegek, a lányok csokoládét ettek és ránk sem néztek. Egy német géppisztoly fel volt akasztva a szegre. Intettem Jóskának, leakasztottam a géppisztolyt és kiléptem. Másnap jött a német, megkeresett, s panaszolta a zászlósnak, hogy elvettük a fegyverét. Én persze tagadtam, a német nem tudta bizonyítani, de megfenyegetett, hogy elintéz. Megúsztuk, de azokhoz a lányokhoz többet nem mentünk.                                                                                                                                                        Újabb szajrézások: csizma, alsógatyák                                                                                            Néhány állásváltás után Csehszlovákiába érkeztünk. Cseh koronánk nem volt, de kedvünk enni, inni igen. Megint a németeket károsítottuk meg. Bementünk egy német udvarra, ahol tehergépkocsik álltak. Felkapaszkodtam az egyikre. Egy vadonatúj német bőrcsizmát pillantottam meg, amit természetesen magammal vittem. Pillanatok alatt eladtuk, az árából pedig reggelig mulattunk a vendéglőbe. Még arra is emlékszem, hogy meggyszínű abrosszal volt letakarva az asztal. Felálltunk rá, úgy énekeltünk. Élelmesnek kellett lenni, s én mindig feltaláltam magam, de bajtársaimtól soha nem vettem el egy tűt sem. Egyik helyen a német tisztek trikógatyái voltak kiterítve száradni. Másnap kereshették…                                                                                                                               Pozsony mellett állítottuk fel az ágyúkat, amikor bejelentettem a lövegvezetőnek, hogy szállást akarok keresni magamnak. Egyetértett, de figyelmeztetett, hogy maradjak a közelben. A véletlen úgy hozta, hogy éppen oda kerültem, ahol a lövegvezető választott szállást. Észrevette, hogy szemeződünk a fiatalasszonnyal és figyelmeztetett, hogy nehogy hozzá merjek nyúlni, mert lelő. Harmadik nap este, kihívtam az asszonykát az istállóba. Megcsókolgattam itt is, ott is, aztán egy kicsit ölelkeztünk a szénán. Biztosan jól csináltam a dolgokat, mert amikor továbbindulásra szólítottak fel és elbúcsúzni mentem az asszonykához, akkora csomagot kaptam, mint a fél asztal.                                                                                                                                                        

Egy alvári öreglánynál                                                                                                                 Következő nagyobb állomásunk Csalhóköz volt, Dunaszerdahely mellett, ahol öt hétig pihentünk. Alvár községben egy öreglánynál, Irmánál kaptam szállást. A teheneket én rendeztem, néha az udvart is megsepertem, de a csizmámat minden reggel fényesen találtam az ágyam mellett. A koszt gyenge volt, de Zsigmonddal itt is feltaláltuk magunkat. Egy üzletet feltörtek a németek és egy láda cérnát szajréztunk utánuk. Ezt értékesítettük, a pénzből pedig nagyokat mulattunk. Irmuskával is összemelegedtünk, megpróbált ott marasztalni, felajánlotta a fronton levő testvére civil ruháját, de hiába. Nem maradtam, pedig sokat foglalkoztatott a lemaradás gondolata. Irmuskától is csomagot kaptam induláskor.                                                                                                                              Beérkeztünk Ausztriába, mindenhol szegénység fogadott. 1945 áprilisának utolsó napjai lehettek. Itt már éreztük, sőt biztosan tudtuk, hogy a háborút elveszítettük. Addig a tisztek mindig kitartásra biztattak, mindenki tele volt bizakodással, reménnyel. De látva az orosz túlerő nyomását, a folyamatos visszavonulást, a tisztek elnémultak, sőt előfordult némelyikük elégedetlenségének adott hangot. Sokat éheztünk, sokszor tíz felé kellett osztani a komiszkenyeret, a sebesültek csak a bajtársak jóindulatának köszönhetően jutottak élelemhez. Sok volt a sebesült, körbefogott a muszka. Bécs mellett, Schönfeldben, elhatároztuk, hogy tovább nem megyünk. Döntésünket közöltük a tisztekkel is, akik nem tiltakoztak, nem fenyegetőztek. Az ágyúkat felkapcsoltuk a mozdonyra, volt, aki saját akaratából folytatta a visszavonulást. Mi, huszonnyolcan lemaradtunk. Puskával, pisztollyal, kézigránáttal felfegyverkezve egy sűrű fenyvesben húzódtunk meg. Arra gondoltunk, ha a németek megtámadnak, mint szökevényeket, akkor védekezni kell. Mindegy, hogy a csatában halunk meg, vagy szökevényként az akasztófán végezzük – gondoltuk. Az erdőben kissé megnyugodtunk, ettünk egy kis száraz kenyeret, majd lepihentünk.                                                                                                                                            

A fehér törülköző története                                                                                                                         Reggel felé hallottuk, hogy a németek motorbiciklivel jönnek-mennek, kiabálnak. Aztán egy időre lecsendesedett a vidék, majd ismét kiabálást hallottunk. „Jobbszárnyon hátravonulni!”- hangzott a parancs magyarul. Csendben maradtunk, mozdulatlanul vártuk a fejleményeket. Nemsokára gépfegyverek ropogását hallottuk, Szász őrmester megkérdezte, hogy melyik lesz az a bátor fiú, aki a fehér törülközőt kitartja. Jelentkeztem. Kimentem az erdő szélére, onnan lobogtattam a rögtönzött zászlót, a kb. 200 méterre lévő oroszok felé. Egy kozák tiszt vágtatott az erdő irányába, nyomában legalább 100 rongyos, részeg lovassal. A távolban csak orosz katonákat lehetett látni, annyi volt belőlük, mint a fűszál. Éppen az erdőt készültek átvizsgálni, tehát helyesen tettük, hogy megadtuk magunkat, mert különben halomra öldöstek volna a részeg géppuskások. A kozák tiszt, az erdőhöz közeledve észrevette a fehér törülközőt és hirtelen megfordult. Zsebéből egy sípot vett elő és belefújt. Abban a pillanatban tüzet szüntettek az oroszok. Odajött a kozák és megkérdezte, hogy hány ember van az erdőben. Mondtam neki, hogy 28-an vagyunk. „Jöjjön elő az egész!”- utasított. Közben a leitatott fegyveresek is odaértek és kezdtek fenyegetni minket. A kozák tiszt egy kézfelemeléssel elhallgattatta őket. Ötös sorokba állítottak, majd megparancsolták, hogy oldjuk le a derékszíjat, eresszük le a puskát magunk mellé. Nem bántottak senkit, de mindenünket elvették. A karórákért, töltőtollakért, pénzkötegekért néhány szál szivart kaptunk cserébe. Elég rossz vásár volt, de senki sem mert ellenkezni. A tiszt engedelmességre szólított fel és azt ígérte, hogy rövidesen hazamehetünk.

(folytatjuk)                               Lejegyezte: Berekméri Edmond (2004)