Erdélyi magyarok a világban
"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"
Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!
Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.
A selyemhernyók
Elsősök voltunk a rendszerváltást megelőző tavaszon. Nem volt valami nagy meleg, de a fák szépen bontogatták leveleiket. Az egyik nap legnagyobb örömünkre nem jött a tanító néni az autóbusszal. Mi még rosszalkodtunk egy keveset, aztán szépen hazamentünk, nehogy a később érkező tejesautóval mégis megérkezzen. Másnap aztán betoppant a szokott időben.
Éppen az első órát tartottunk, amikor nagy burrogással megállt egy gyanús autó az iskola előtt. Két bőrkabátos alak ugrott ki belőle. Tanító nénink halálsápadt arccal hebegte, hogy „besúgtak.” Természetesen, mi nem fogtuk fel, hogy miért kell úgy félni holmi suttogástól. De amikor kinyögte, „a hiányzások miatt,” bizony nekünk is hirtelen melegünk lett. Már hallottuk, hogy csattant a vaskapu. Irtózatos csönd volt az osztályban. Éreztük, hogy a tegnapi lógásért valami nagy baj fog történni. Léptek koppantak a folyósón.
Valamelyikünk suttogva imádkozni kezdett: „Jövel Jézus, légy vendégünk…” – mert csak ezt az imát tudta szegény, hátha mégis használ valamit!
Kopogás az ajtón.
- Da! – erőszakolta ki magából a hangot a tanító néni.
Nyílt az ajtó, belépett az egyik bőrkabátos. Az előttünk ülő osztálytársunk nadrágjából gyanús ropogás hallatszott. Mindenki fölállt, hogy köszönjünk, csak ő nem.
- Kezét csókolom, elvtársnő! Jó napot, kis pionírok! – köszönt a bácsi és úgy tűnt, mintha mégis barátságos lenne.
- Jónapóóót kííívánuuunk! Bunăăă ziua! – nyújtottuk az illemet.
- Tanító néni, hoztuk a selyemhernyókat. Hova tegyük őket?
Azt már nem tudnám megmondani, hogyan mondta el második anyánk, hogy hova tegyék a hernyókat, arra viszont emlékszem, hogy minket is odaállítottak, hogy hordjuk be a dobozokat. Egyikünk kivételével mindenki dolgozott, ő mogorván ült a padban.
Amikor behordtuk a lapos dobozokat, a két bőrkabátos bácsi visszaült az autóba és elmentek. A tanító néni kiadta a rendeletet, hogy ezután minden reggel személyenként hozzunk egy neccben eperfalevelet.
- No, ez igen! Akkor többet nem kell tanulni! – mondtuk egymásnak.
Így történt, hogy másnapra mindenki vitte az eperlapit, de senki sem tanult egy árva mukkot sem.
- Így nem mehet tovább! – kiáltott ránk a tanító néni – Vigyetek haza egy-egy dobozzal és gondozzátok őket otthon!
Szóval családtagokká váltak a kis nyüvek. Ettől a naptól egy munkával több volt, ami elvette a játéktól az időnket. A bajt csak az okozta, hogy kevés eperfa akadt a faluban.
Egyszer az egyikünk azt mondta, hogy van az erdőben egy nagy eperfa, szedjünk onnan levelet. Azt már nem tudom, milyen fa lehetett, de nem ették a selyemhernyók.
- A finnyás anyjukat! – mérgelődött a padtársam – Majd megeszitek, ha nem lesz más!
- Én egreszlapit adtam nekjek, azt sze ették, pedig asztat a zöld hernyók isz ették. – panaszkodott a másik.
- Én feltettem őket az eperfára, egyenek, amennyi beléjük fér. – okoskodott a harmadik.
- Az enyémek nem eszik még az eperlapit sem. – sorolta egyikünk a megállapítást.
- Hol tartod őket? – kérdeztem.
- A pincében, máshol nincs hely.
- Ott fáznak, azért nem esznek. Tedd ki őket a napra, melegben jobban mozognak! – mondtam.
- Én csihánnyal birizgáltam őket, úgy fickándoztak! – dicsekedett valaki nevetve.
Nemsokára megkérdezte a tanító néni, hogyan gondozzuk a reánk bízott értékes hernyókat.
- Most fogyókúráznak, mert elfogyott az eperlapi.
- Próbáltam egreszlapival, asztat szem eszik.
- Fenn vannak az eperfán, ott van, mit egyenek.
- Az enyémeket megették a tyúkok, amikor kitettem őket napozni az udvarra.
- Én minden nap csihánnyal tornásztatom őket.
Így, és még cifrábbnál cifrább történeteket soroltunk fel a nemes bogarakról. Szegény tanító nénit majd’ a hideg rázta ki e felsorolás után.
- Mit csinálok, ha megdöglenek? Engem bezárnak! Hozzátok vissza holnap az egészet!
Másnap tehát beállítottunk az iskolába a dobozokkal. Csak fele volt meg a hernyóknak.
- Hozok egy tyúkot helyettük! – ajánlotta fel az osztálytársunk.
- Nem jó! – idegeskedett a tanító néni.
- Az enyémeket a verebek ették meg az eperfán. Mit hozzak cserébe?
- Megbolondulok!
- Én hoztam helyükbe mászikakat! Ezek szebbek, mert ződek, az egreszfáról szedtem őket!
- Megöltök!
Szegény tanító néni most még jobban reszketett, mint a múltkor. De a Gondviselés segítségére sietett: megfeledkeztek a kapott hernyóadagról, annyi gubó volt elég, amennyi volt…
Éppen az első órát tartottunk, amikor nagy burrogással megállt egy gyanús autó az iskola előtt. Két bőrkabátos alak ugrott ki belőle. Tanító nénink halálsápadt arccal hebegte, hogy „besúgtak.” Természetesen, mi nem fogtuk fel, hogy miért kell úgy félni holmi suttogástól. De amikor kinyögte, „a hiányzások miatt,” bizony nekünk is hirtelen melegünk lett. Már hallottuk, hogy csattant a vaskapu. Irtózatos csönd volt az osztályban. Éreztük, hogy a tegnapi lógásért valami nagy baj fog történni. Léptek koppantak a folyósón.
Valamelyikünk suttogva imádkozni kezdett: „Jövel Jézus, légy vendégünk…” – mert csak ezt az imát tudta szegény, hátha mégis használ valamit!
Kopogás az ajtón.
- Da! – erőszakolta ki magából a hangot a tanító néni.
Nyílt az ajtó, belépett az egyik bőrkabátos. Az előttünk ülő osztálytársunk nadrágjából gyanús ropogás hallatszott. Mindenki fölállt, hogy köszönjünk, csak ő nem.
- Kezét csókolom, elvtársnő! Jó napot, kis pionírok! – köszönt a bácsi és úgy tűnt, mintha mégis barátságos lenne.
- Jónapóóót kííívánuuunk! Bunăăă ziua! – nyújtottuk az illemet.
- Tanító néni, hoztuk a selyemhernyókat. Hova tegyük őket?
Azt már nem tudnám megmondani, hogyan mondta el második anyánk, hogy hova tegyék a hernyókat, arra viszont emlékszem, hogy minket is odaállítottak, hogy hordjuk be a dobozokat. Egyikünk kivételével mindenki dolgozott, ő mogorván ült a padban.
Amikor behordtuk a lapos dobozokat, a két bőrkabátos bácsi visszaült az autóba és elmentek. A tanító néni kiadta a rendeletet, hogy ezután minden reggel személyenként hozzunk egy neccben eperfalevelet.
- No, ez igen! Akkor többet nem kell tanulni! – mondtuk egymásnak.
Így történt, hogy másnapra mindenki vitte az eperlapit, de senki sem tanult egy árva mukkot sem.
- Így nem mehet tovább! – kiáltott ránk a tanító néni – Vigyetek haza egy-egy dobozzal és gondozzátok őket otthon!
Szóval családtagokká váltak a kis nyüvek. Ettől a naptól egy munkával több volt, ami elvette a játéktól az időnket. A bajt csak az okozta, hogy kevés eperfa akadt a faluban.
Egyszer az egyikünk azt mondta, hogy van az erdőben egy nagy eperfa, szedjünk onnan levelet. Azt már nem tudom, milyen fa lehetett, de nem ették a selyemhernyók.
- A finnyás anyjukat! – mérgelődött a padtársam – Majd megeszitek, ha nem lesz más!
- Én egreszlapit adtam nekjek, azt sze ették, pedig asztat a zöld hernyók isz ették. – panaszkodott a másik.
- Én feltettem őket az eperfára, egyenek, amennyi beléjük fér. – okoskodott a harmadik.
- Az enyémek nem eszik még az eperlapit sem. – sorolta egyikünk a megállapítást.
- Hol tartod őket? – kérdeztem.
- A pincében, máshol nincs hely.
- Ott fáznak, azért nem esznek. Tedd ki őket a napra, melegben jobban mozognak! – mondtam.
- Én csihánnyal birizgáltam őket, úgy fickándoztak! – dicsekedett valaki nevetve.
Nemsokára megkérdezte a tanító néni, hogyan gondozzuk a reánk bízott értékes hernyókat.
- Most fogyókúráznak, mert elfogyott az eperlapi.
- Próbáltam egreszlapival, asztat szem eszik.
- Fenn vannak az eperfán, ott van, mit egyenek.
- Az enyémeket megették a tyúkok, amikor kitettem őket napozni az udvarra.
- Én minden nap csihánnyal tornásztatom őket.
Így, és még cifrábbnál cifrább történeteket soroltunk fel a nemes bogarakról. Szegény tanító nénit majd’ a hideg rázta ki e felsorolás után.
- Mit csinálok, ha megdöglenek? Engem bezárnak! Hozzátok vissza holnap az egészet!
Másnap tehát beállítottunk az iskolába a dobozokkal. Csak fele volt meg a hernyóknak.
- Hozok egy tyúkot helyettük! – ajánlotta fel az osztálytársunk.
- Nem jó! – idegeskedett a tanító néni.
- Az enyémeket a verebek ették meg az eperfán. Mit hozzak cserébe?
- Megbolondulok!
- Én hoztam helyükbe mászikakat! Ezek szebbek, mert ződek, az egreszfáról szedtem őket!
- Megöltök!
Szegény tanító néni most még jobban reszketett, mint a múltkor. De a Gondviselés segítségére sietett: megfeledkeztek a kapott hernyóadagról, annyi gubó volt elég, amennyi volt…
Szólj hozzá !
-
Hozzászólt László Emma Augusztus 8, 2011, 4:03pm
-
Még középiskolás koromban is, sőt tanár koromban is gondoztam selyemhernyókat. Amúgy elvoltam velük, de néha tényleg volt olyan érzésem nekem is, hogy jobb dolguk lenne az eperfán .:-))
-
Hozzászólt Erdélyi Dálnoki Ottó László Augusztus 3, 2011, 5:39am
-
Bocsánatot kell hogy kérjek mert az elözö irásom valószinü azért nem jelenik meg mert egy kicsit politikus volt. Had emlitsem meg azértbhogy az epewrfának nem csak levele van hane igen finom gyümölcye.Haza érve a szedésböl még a zsiros kenyér sem kellet. Szerbusztok ti hazám fiai.
-
-
Sejem hernyó. Biz ez régen volt. Még Horti MIklós idejében. Óriási menyiségben ületék a eperfákat. Mindenki vihetett amenyit akart ültetni. Hamarosan értek az eprek. A falu szegény gyermekei mind a fán csüggöt ette a fekete vagy fehér és ami szin közte volt. Majd jöttek a sejem hernyók. nekem is volt egy pár tucat. volt miért a fára mászbni, közben jól is laktunk. Volt akinek még százonis tul volt a hernyo. A mesterség az volt hogy volt egy lap tele jukakkal azzal lefedtük a hernyot és tetejére raktuk a leveleket, igy még tornásztak is. Alig vártuk hogy begubózon, mert akkor foró vizbe tettük hogy a fél lepke megdögöljön. Bizony az a kis pént is jól jött a szegényeknek. Én hagytam és még többen is hogy lepke legyen,.Nem tudtak azok repülni csk tojtak ,amiböl hernyo latt. Az még jó idö volt. Tarisznyába szedtük a levelwet közbe jól is laktunk. Nagymamám mindig veszekedet velem mert mikor haza jöttem a zsiroskenyér sem kellet, szorulásunk egyikönk sem volt. Voltak jó idök még Horti alat is. Ast histem utoljára voltun NAGYMGYARORSZÁG. Azóta a kormányaink adogatják a jo szorgalmas magyart a szomszédoknak. Én már nem térek haza mig Erdéj a oláhoké. Tesvéreim. az uristen legyen veletek és jó lenne még az eperfa levelét szedni
-
Hozzászólt zachari ilona Január 13, 2011, 3:06pm
-
gyerekkoromban nekunk is volt selyem hernyonk,eleinte gyoztuk az etetesuket de mar a vege fele mar minket is majdnem fel ettek Gubo formajaban eladtuk oket egy gyogyszertarban, de alig kaptunk ertok valamit,mert ez meg az nem tetszett rajtok,ugy hogy elment a kedvunk toluk es soha tobbet nem foglalkoztunk veluk.Z.Ilona
-
Hozzászólt Smith Zita Január 13, 2011, 2:19pm
-
Szia Misi!
A selyemhernyo etetesre en is emlekszem, sot arra is, hogy te hol ultel az iskolaban es ki mellett :)
A legjobban a kapu csattanasa tetszett! Az valahogy mindig zajos volt, mert be kellett csapni. Kilincs sosem volt rajta :)
Tetszett az irasod!
Udv,
Zita
-
Hozzászólt Fodor-Kiss Anna-Maria Január 10, 2011, 9:43pm
-
Hát igen...fiatal tanítónő voltam- nem mintha, most vén lennék-, amikor megparancsolták, hogy a hernyókat gondozzam, lévén, hogy csak én laktam bérben, kint a mezőségi faluban...A többiek ingázók voltak, így aztán nekem kellett vasárnap délután könyörögni a gyerekeknek, hogy levelet szedjenek. Mégis könnyebb eset volt, mert az iskola udvarán állingált a tipikus vén eperfa...
Hm, kedves emlékek..
-
-
Láttam kibújni a lepkéket ! Aztán raktak azok petéket ezrével....jújj ! hogy féltem, elő ne bújjanak a hernyók ! Elegem volt !
-
-
Persze, hagytam belőlük otthon is: aranysárga, patyolatfehér, meg rózsaszín gubókat. És meglestem hogyan bújnak elő a lepkék. Volt, amelyiket felvágtam, hogy láásam, milyen a báb.
-
-
Nekem is voltak selyemhernyóim. Úgy ötödikes lehettem, mikor örömmel-büszkeséggel felvállaltam, mert a gubókért járó pénz az enyém lehetett.Pici papíron -látszatra pár szem pete....mit nekem ! jó szórakozás lesz ! Aztán, ahogy nőttek, jöttek a nehézségek: esős időben az eperfa lapik törölgetése, egyre több levél..., a felhagyott, később modernizálandó házban kicsit sötét volt nekik, lassabban fejlődtek...beütött a betegség...döglöttek, bűzlött az egész bagázs....formalinos oldattal kezelés....pfúj ! Majd jött a hír: pionír táborba mehetek két hétre. De a hernyók még nem gubóztak.Édesanyám vállalta a gondozásukat. Úgy örültem: megszabadultam tőlük ! Drága Édesanyám ! Nem tudom, lennék-e ilyen áldozatkész anya.Mire hazajöttem, a hernyók begubózva. Kaptam értük 45 lejt ! Vettem magamnak egy esőköpenyt:tejfehér, piros pöttyökkel.Ennyi. Eszembe sem jutott, hogy az oroszlánrészét a munkának nem én végeztem.Egy zokszót sem hallottam soha az önként vállalt, és felhagyott hernyóim miatt.
-
Hozzászólt Farkas Borbála Január 10, 2011, 4:38pm
-
nagyon szép emlékek
- ‹ Előző
- 1
- 2
- 3
- Következő >
Üdvözöljük az
Erdélyi magyarok a világban közösségében!
© 2024 Created by erdelyimagyarok.com.
Működteti:
A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.
Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz