Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Elsősök voltunk a rendszerváltást megelőző tavaszon. Nem volt valami nagy meleg, de a fák szépen bontogatták leveleiket. Az egyik nap legnagyobb örömünkre nem jött a tanító néni az autóbusszal. Mi még rosszalkodtunk egy keveset, aztán szépen hazamentünk, nehogy a később érkező tejesautóval mégis megérkezzen. Másnap aztán betoppant a szokott időben.
Éppen az első órát tartottunk, amikor nagy burrogással megállt egy gyanús autó az iskola előtt. Két bőrkabátos alak ugrott ki belőle. Tanító nénink halálsápadt arccal hebegte, hogy „besúgtak.” Természetesen, mi nem fogtuk fel, hogy miért kell úgy félni holmi suttogástól. De amikor kinyögte, „a hiányzások miatt,” bizony nekünk is hirtelen melegünk lett. Már hallottuk, hogy csattant a vaskapu. Irtózatos csönd volt az osztályban. Éreztük, hogy a tegnapi lógásért valami nagy baj fog történni. Léptek koppantak a folyósón.
Valamelyikünk suttogva imádkozni kezdett: „Jövel Jézus, légy vendégünk…” – mert csak ezt az imát tudta szegény, hátha mégis használ valamit!
Kopogás az ajtón.
- Da! – erőszakolta ki magából a hangot a tanító néni.
Nyílt az ajtó, belépett az egyik bőrkabátos. Az előttünk ülő osztálytársunk nadrágjából gyanús ropogás hallatszott. Mindenki fölállt, hogy köszönjünk, csak ő nem.
- Kezét csókolom, elvtársnő! Jó napot, kis pionírok! – köszönt a bácsi és úgy tűnt, mintha mégis barátságos lenne.
- Jónapóóót kííívánuuunk! Bunăăă ziua! – nyújtottuk az illemet.
- Tanító néni, hoztuk a selyemhernyókat. Hova tegyük őket?
Azt már nem tudnám megmondani, hogyan mondta el második anyánk, hogy hova tegyék a hernyókat, arra viszont emlékszem, hogy minket is odaállítottak, hogy hordjuk be a dobozokat. Egyikünk kivételével mindenki dolgozott, ő mogorván ült a padban.
Amikor behordtuk a lapos dobozokat, a két bőrkabátos bácsi visszaült az autóba és elmentek. A tanító néni kiadta a rendeletet, hogy ezután minden reggel személyenként hozzunk egy neccben eperfalevelet.
- No, ez igen! Akkor többet nem kell tanulni! – mondtuk egymásnak.
Így történt, hogy másnapra mindenki vitte az eperlapit, de senki sem tanult egy árva mukkot sem.
- Így nem mehet tovább! – kiáltott ránk a tanító néni – Vigyetek haza egy-egy dobozzal és gondozzátok őket otthon!
Szóval családtagokká váltak a kis nyüvek. Ettől a naptól egy munkával több volt, ami elvette a játéktól az időnket. A bajt csak az okozta, hogy kevés eperfa akadt a faluban.
Egyszer az egyikünk azt mondta, hogy van az erdőben egy nagy eperfa, szedjünk onnan levelet. Azt már nem tudom, milyen fa lehetett, de nem ették a selyemhernyók.
- A finnyás anyjukat! – mérgelődött a padtársam – Majd megeszitek, ha nem lesz más!
- Én egreszlapit adtam nekjek, azt sze ették, pedig asztat a zöld hernyók isz ették. – panaszkodott a másik.
- Én feltettem őket az eperfára, egyenek, amennyi beléjük fér. – okoskodott a harmadik.
- Az enyémek nem eszik még az eperlapit sem. – sorolta egyikünk a megállapítást.
- Hol tartod őket? – kérdeztem.
- A pincében, máshol nincs hely.
- Ott fáznak, azért nem esznek. Tedd ki őket a napra, melegben jobban mozognak! – mondtam.
- Én csihánnyal birizgáltam őket, úgy fickándoztak! – dicsekedett valaki nevetve.
Nemsokára megkérdezte a tanító néni, hogyan gondozzuk a reánk bízott értékes hernyókat.
- Most fogyókúráznak, mert elfogyott az eperlapi.
- Próbáltam egreszlapival, asztat szem eszik.
- Fenn vannak az eperfán, ott van, mit egyenek.
- Az enyémeket megették a tyúkok, amikor kitettem őket napozni az udvarra.
- Én minden nap csihánnyal tornásztatom őket.
Így, és még cifrábbnál cifrább történeteket soroltunk fel a nemes bogarakról. Szegény tanító nénit majd’ a hideg rázta ki e felsorolás után.
- Mit csinálok, ha megdöglenek? Engem bezárnak! Hozzátok vissza holnap az egészet!
Másnap tehát beállítottunk az iskolába a dobozokkal. Csak fele volt meg a hernyóknak.
- Hozok egy tyúkot helyettük! – ajánlotta fel az osztálytársunk.
- Nem jó! – idegeskedett a tanító néni.
- Az enyémeket a verebek ették meg az eperfán. Mit hozzak cserébe?
- Megbolondulok!
- Én hoztam helyükbe mászikakat! Ezek szebbek, mert ződek, az egreszfáról szedtem őket!
- Megöltök!
Szegény tanító néni most még jobban reszketett, mint a múltkor. De a Gondviselés segítségére sietett: megfeledkeztek a kapott hernyóadagról, annyi gubó volt elég, amennyi volt…

Megtekintések: 151

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt M.Simon Katalin Január 10, 2011, 3:52pm

A selyemhernyók története bennem is élő emlék.  Bizony volt ilyen a mi időnkben. Üdv. M.Simon Katalin

Hozzászólt Tállai Enikő Január 10, 2011, 1:21pm

Emlékszem rá, hogy mi is kaptunk selyemhernyókat, de már felsősök voltunk. Hazavittem őket és  a nyári konyhában találtunk nekik helyet a kémény mellett. Meg nem fogtam őket, szerencsére nem másztak ki a dobozukból:) De lelkiismeretesen szedtem nekik az eperfalevelet a szomszédból, nagymamámék fájáról. Belénk volt nevelve, hogy amit kiadnak feladatnak, azt teljesíteni kell...

Hozzászólt Nagy Éva Január 10, 2011, 12:44pm
Jo feleleveniteni a  regi dolgokat!
Hozzászólt csiszár julianna Január 10, 2011, 12:29pm
Mi is tenyésztettünk annak idején, s emlékszem, hosszú percekig tudtam figyelni a falánk hernyók ,,munkáját,,Furcsa mód, nem utáltam őket.Minden vágyam az volt, hogy meglessem, hogyan kél ki a gubóból a pillangó...Ennek érdekében el is különítettem egy párat( úgysem számolták), de nem történt semmi:megsárgultak, összeszáradtak- csak az egyiken fedeztem fel egy lyukat,s hiszem, hogy pillangó röppent ki belőle.De nem láttam...De azután minden pillangóra ráfoghattam: te voltál az enyém...Megérte a fáradozást...
Hozzászólt Katona- Zsombori Maria Január 10, 2011, 12:23pm
Azt hiszem, mi mégis nyertesek lettünk a hernyókat illetően....tanultunk valamit, láttuk nőni a füvet és mászkálhattunk a fákon éa igazi gyerekek lehettünk, talán kellemetlen feladatokkal..különben nem emlékeznénk a hernyókra...
Hozzászólt Szilágyi Mihály Január 10, 2011, 12:10pm

Érdekes: akkor gumilabda volt az eszményi, ma viszont eredeti bőrlabdáról álmodoznak a fiúk.

De az is lehet, megelégednek egy pentium 4-es virtuális labdával, ami után nem kell szaladni, csak két billentyűvel vagy egérrel pötyögtetni és végül a világ legjobb futballjátékosa lehet - virtuálisan. Mert a valódi világban alig tud járni.

Hozzászólt Ősz P.Zoltán Január 10, 2011, 11:47am

 

   Ismerős téma a tanügyi berkekben,elég bajom volt velük.

  Nekem mégis a beígért gumilabda jut eszembe(ötvenes évek),amibe

  soha nem rúghattunk bele,mert nem teljesítettük a"selyemhernyó tervet".

Hozzászólt Katona- Zsombori Maria Január 10, 2011, 11:45am

 Nekem is vannak élményeim a hernyókkal kapcsolatosan. Soha nem szerettem őket, lettek gumók de mindig el kellett rejtenem, mert anyukám valósággal undorodott tőlük...nem kevésbé én is, de kötelező feéladat volt, nem volt apelláta!

 Hatalmas eperfánk volt, szerettem felmászni a legmagasabb ágaira is, mert nem sokan merték megtenni a szomszéd gyerekek közül. Némi tiszteletre tettem szert a merészségemmel A hernyókat kettős érzéssel nézegettem, hogy milyen eredményes munkát művelnek. Követtem a begubozást, petézést, "születést" de nem értettem, hogy ezekből a semmi kis gumóból, hogy lehet szép selyemruhákat varrni. Most is eszembe jut a hernyó " nevelés" mikor valamilyen valódi selyem termék kerül a kezembe. Valahogy, tisztelettel tapintom...

Hozzászólt Szilágyi Mihály Január 10, 2011, 10:42am
Emlékszem, annakidején volt egy-két nyulam, azoknak pedig füvet kellett szednem valahonnan. Amikor a kollektív gazdaság területéről loptam a füvet (mert minden az ők területük volt, még az ég is), bizony 5-6 éves koromban is szinte belém fagyott a vér, amikor meghallottam közeledni a mérnök autóját. Ismertem távolról a hangjáról. Befeküdtem a fűbe és próbáltam úgy lapulni, hogy senki észre se vegyen. Azt hiszem, ugyanúgy féltem, mintha bombatámadás ért volna. Belénk volt oltva a félelem.
Hozzászólt szabó enikő Január 10, 2011, 10:19am

 

 

  tetszett a sztori,beleszippanthattam abba a levegőbe amiben felnőttunk...bizony mi gyermekek is néha szorongtunk,sajnáltuk a felnőtteket ,családtagokat,tanítókat ismerősöket.sok mindennel amit hallottunk hallgatnunk kellett...hamar megtanultunk színlelni ha muszály volt.én emlékszem elemista koromban kitöröltem a kulák szót egy olvasmányból,hogy nagyapa ne lássa meg és ne szomorodjon el..ő szegény feje ugyanis kulák volt...a gyermekek nagyon érzékenyek voltak hamar felfogták  mi a képlet kint és otthon...

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2024   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek