Ánizs. Nem tudom mihez hasonlítható. Ha valaki kérdezné, csak a vállamat húznám, és nem tudnám. Mert amihez szerintem hasonlít, azt más nem értené. Az ánizsról sült hús jut eszembe, meg tészta. Sajtmártás. Forró leves, nevetés és egy kis bosszankodás. Mert nem sikerül mindig úgy, ahogy kéne. Ha megérzem ezt a hűsítő illatot, ilyesmiket látok magam előtt. Meg azt, ahogy a konyhában az asztalon áll a pohár és első ránézésre olyan, mintha tej lenne benne. De nem. A szakács ihlete van benne. Szeretem nézni, ahogy a jégkockák feloldódnak az italban. Hat darab jégkocka kell bele. Szigorúan hat. A pohár először csak füstös lesz, aztán egyre fehérebb. Szerintem olyan, mintha egy kis darab felhőt pohárba zárnánk. Ez a látvány szorosan összefügg azzal a mondattal, hogy: „Ugye van a hűtőben jég?” vagy azzal, hogy: „A pörköltben meg kell álljon a kanál!”

Megtanít engem dolgokra. Közben azért morog is, de csak mert így illik: „Ezt nem nekem kéne csinálni”- mondja, és közben friss petrezselymet aprít. Odafigyel, és látom, hogy szereti. A petrezselyem összes kis levelét szereti. Elégedett, amikor látja, hogy figyelek, pedig már nem emlékszem pontosan, mi a sorrend a hús fűszerezésében…de arra világosan
emlékszem, hogy csörren a pohár, hogy nagyot tüsszent a bors miatt és arra is, hogy mosolyog, amikor nekem nagyon ízlik!

Jól főzni csak az tud, aki szeret enni és élvezi az ízeket. Ezt is tőle tudom. És már én is szívesebben eszem levest. Ja, és nem zacskóból…!