Különös játéka van a szélnek. Felkap egy-egy madártollat, eljár vele egy keringőt, majd leejti valahol. Aztán ismét felkapja ugyanazt – vagy mást -, magasra röpíti, messze száll vele és végül csodák csodája: visszaröpíti ugyanoda, ahonnan szárnyra keltek. Jelentéktelen kis toll, mindegy, hogy mi lesz a sorsa, kevesen figyelnek rá. Jövőjét a légörvények írják, azok döntik el, hogy végleg eláztatják egy pocsolyában, vagy szárazra teszik, hogy megmaradhasson selymesnek és puhának.

Furcsa szeszélyei vannak a szeleknek!

Sokszor az ember sem több a szelek szárnyán röpködő madártollaknál. Az élet is ilyen szállongó semmiséggé válik, amikor meglegyinti sorsának játékossága. És legtöbb esetben ez a játék túl komoly ahhoz, hogy el lehessen játszani, mert az Ember csak játékszerré egyszerűsödik egy Nagy Szél-ben.

Leírhatatlanok a szelek útjai!

Tőkés Lajos 1942 október 5-én indult el a hadak útján. Azon a napon lépett rá arra az ösvényre, amely végtelen hosszúságával, messzi tájakra vitte őt szülőfalujától, hogy valahol egy erdőben végleg elszakadjon a földtől és elinduljon az örökkévalóság felé.

Kövesdről, a szülőháztól kezdődött ez a nagy út. Ki tudná megfogalmazni ma azt az érzést, amit ő érzett akkor, amikor itt kellett hagynia szüleit és fiatal feleségét, Ilonát? Bizony nagy teher nyomhatta szívét. De ő küzdött ezzel a súllyal, nem engedte, hogy az lélekben eltiporja. Ma már csak egy saját kezével írt jegyzetfüzet tud róla sokat mondani.

Ebben a tenyérnyi nagyságú, barna fedelű kis füzetben olvashatunk róla. Megdöbbentő, hogy miről tanúskodik ez a jegyzet: írója mintha érezte volna, hogy fontos annak a megírása, minden betűje érték. Mintha valami sejtés élt volna benne, hogy az utókornak szüksége lesz – az ő hiányában – erre a dokumentumra. Ha ez a füzet beszélni tudna, áhítattal hallgatnánk hosszú útjának kalandjait. Az elsárgult lapok körülbelül száz dalt őriznek és ezek mellett fontosabb mozzanatokat az írójának az életéből.

Tőkés Lajos szívén viselte családja sorsát. Erről beszélnek a följegyzett szabadságok. Feladatát jól teljesíthette, mert tisztjei gyakran hazaengedték hosszabb-rövidebb látogatásokra, hogy mindannyiszor keblére ölelhesse szeretteit. Elöljáróinak köszönhette, hogy megláthatta egyetlen kislányát, Esztert. Ezután magával vihette leánya képét is emlékezetében, ezután már rá is gondolhatott sok örömmel és sok apai aggodalommal.

„1944. április 21-től őrvezető lettem.” – írta be az események közé. De Tőkés Lajos őrvezetőt már sosem látta a családja. Mint sokan mások, ő is az oroszok foglya lett. És hogy hogyan élték fogolyéletüket, arra az emlékfüzetében található, legtöbb valószínűség szerint saját verse a legjobb bizonyíték.

A földvári fogolytábor

A földvári temetőben
Sok magyar sír van egyvégben.
Minden sírra rá van írva:
A szenvedés vitt a sírba.

Én is egyszer arra jártam,
Fájt a szívem, hogy megláttam
Azt a sok-sok kicsi halmot.
Azt sem tudjuk, ki nyugszik ott.

A földvári fogolytábor
Mennyi sok szenvedést látott.
Milyen sokan haza vágytak,
S nemsokára sírba szálltak.

Én Istenem, aki látod,
Nyisd meg azt a fogolytábort,
Nézd meg azt a sok bús rabot,
Kiket a könny végig szántott.

Szegény árva, bús magyarok,
Mennyi szenvedést láttatok:
Minden nap csak sírt ástatok,
Legyen készen, ha meghaltok.

Minden nap eljött a halál,
Tőre öt-hat rabot talált.
Levitték a „hideg házba”,
Kit otthon várt öt-hat árva.

Sok halott van, – mind egy sorban -
Készítik a közös sírba.
S míg ott álltak indulóban,
Jött egy asszony nagy jajszóval:

„Én Istenem, mit látok ott:
Halva viszik a fiamot!”
Kiviszik őt a mezőbe,
A földvári temetőbe.

Jött egy másik, s egyre kérdte,
Hol van az ő drága férje?
Gyászkoporsót hozott neki,
Kiért szíve holtig vérzik.

Még egy asszony – oly szomorú:
A kezében gyászkoszorú.
Rátette egy keresztfára,
Édes fia sírhalmára.

De sok fejfa mind jeltelen!
Ráírták, hogy „ismeretlen.”
Csupa apró fejfák jelzik,
Hogy alatta magyar nyugszik.

De az árvák sokasága
A jó apát sok nem látja:
Letették a sír gödrébe,
A földvári temetőbe.

Hazánk árva magyar népe
Ezt is meg kellett hogy érje!
A sors könyvébe fel van írva:
„Nem tudják, hol lesz a sírja!”

- Vándor utas, ha arra jársz,
Két fogolytemetőt találsz.
Borulj rá egy keresztfára
És gondolj a szép hazádra!


Sajnos, az események feljegyzése ezután már nem folytatódik. Annyit viszont megtudhatunk a följegyzett dalokból, hogy sokszor gondolt családjára. Mindig ők jártak képzeletében, amikor álmatlanul hevert a rabszálláson, és álmaiban is sokszor lehetett együtt szeretteivel. Íme egy dal a sok közül:

Üzenet jött

Üzenet jött messze- messze földről:
Halványzöld, sima tábori levél.
Aki írta, a szívével írta!
Minden sora őszintén beszél:
„-Sokkal jobban szeretlek, mint máskor,
Minden percben rád gondolok százszor
Valahol Oroszországban.
Mindig a te leveledet várom,
Csak teveled álmodom az álmom
Valahol Oroszországban.
S arra gondolok, mikor a csillag rám ragyog,
Azt a csillagot te otthon épp így láthatod.
Sokkal jobban szeretlek, mint máskor!
Minden percben rád gondolok százszor
Valahol Oroszországban, valahol Oroszországban!”


Nem tudjuk, hogy hol vált el a kis füzet az írójától, de bizonyos, hogy valahol Oroszországban, mert egy fogolytársának saját kezével írott verse is megtalálható benne:

Geréb András: Karácsony (1948 Dec. 26.)

Temetés van máma
Nagy Oroszországban.
Vajon, kit temetnek,
Vajon ki lett árva?
Egy legényt temetnek,
Egy magyar katonát:
Nem bírta már tovább
Szegény a rabigát.

Lehullott a rablánc,
Nincs több puskalövés.
Magyar katonának
Ilyen a temetés.
Száz meg száz csatában
Ezer golyó leste,
De egy gyilkos gránát
Mégis felkereste.

Mikor zuhog a föld
Koporsómra fentről,
Egy nehéz búcsúszó
Hangzik a gödörből:
-Mondjátok meg otthon
Az édesanyámnak,
Hazajövetelét
Ne várja fiának!
Az a lány se várjon,
Úgyis már hiába:
Nyugszik a kedvese
Nagy Oroszországban.


Furcsa szeszélyei vannak a szeleknek…

Hogy milyen körülmények között jutott haza ez a füzet, az számunkra rejtély és csoda. Itthon utólag valaki beleírta: „Tőkés Lajos maghalt 1946. április 18.-án Moszkva környékén egy erdőben, mint fogoly.” Később, amikor Farczádi Gyula hazajött a fogságból, elmondta itthon, hogy ő temette el a Moszkva melletti erdőben jeltelen sírba. A Földváron írott vers is mintha prófécia lett volna:
„A sors könyvébe fel van írva:
„Nem tudják, hol lesz a sírja!”

Mint minden hősi halottról, úgy Tőkés Lajosról is megemlékeztek Kövesden: az ő emlékére szólalt meg 1947. december 13-án a templom harangja, ezen a napon róla mondott megemlékező beszédet a pap.

Azóta az ő emléke, mint elhalkuló harangkondulás mindmáig él Ilona emlékezetében. Leánya, Tőkés Eszter – ma Katona Lőrinc felesége Mezőmadarason – elragadtatással beszél az ő hős édesapjáról, akit csak fényképről ismer, de a birtokában levő kalandos utat járt – ma már féltve őrzött – jegyzetfüzet fölfedte előtte édesapja érző lelkét és aggódó szeretetét.

Emléke legyen áldott!