A Teremtő és a többmilliárd monodráma… / részlet.

   A mindenség teremtője beleunt a földi ügyekbe. Valóság ez, noha hasonlat is lehetne, mára beleunt, úgy ahogy van, az egészbe. Hallottam. Kétszer is elmondta, igaz csak úgy magának, befelé, de azért jól hallhatóan: elegem van az egészből.
   Pedig a teremtés csoda jó játék volt, csupa öröm és szórakozás, mondta ezt követően, szintén magának, befelé, merthogy kinek is mondhatná, amikor se fölöttese, se vele egyenrangú partnere nincs. Csak ellenfele van. Abból is csupán egy, ráadásul ördögfajzat, messze az egyenrangúság alatt. Vele meg nem szívesen áll szóba, legföljebb akkor, ha nagyon unatkozik, vagy ha muszáj.
   Mivel a mindenség teremtője a teremtés során a nyilvánvaló fogalmát is megteremtette, így nyilvánvaló bárkinek, nekem is, hogy a mindenek teremtője automatikusan és egyben a mindenek hatója lett. A Mindenható. Másképpen szólva a mindenek irányítója. Még másképpen: a világ tulajdonosa és elnök-vezérigazgatója, minden létező be-, ki-, le-, fel-, meg-, el-, át-, rá-, ide-, oda-, szét-, össze-, visszahatója. A továbbiakban én jobbára Teremtőnek, esetenként Mindenhatónak nevezem, noha sokan Istennek hívják, igen, Istennek, de én nem merem ezen a néven illetni, mert egyrészt oly mélységesen belém ivódott még őszinte, nyitott lelkű embergyerek koromból az a tanítás, miszerint: „Istennek nevét szádra hiába ne vegyed”, és én tényleg nem merem venni. Aztán meg félő, akkor is hiábavaló lenne a szájra vevés, ha nem lenne hiábavaló. Másrészt pedig nem úgy van az, hogy az Isten csak úgy beleunhatna a földi ügyekbe, a beleunás semmiképpen sem tartozhat az isteni lényegbe. A Teremtő meg lám, simán beleunt.
   Akkor most vagy az van, hogy a Teremtő nem azonos Istennel, vagy Isten nevét számra hiába ne vegyem. De még az is meglehet, a teremtett ember tudás és nem tudás között létező értelme és az értelem nyomán fejlődő lelkek sokasága, olyannyira szomjúhozta a kézzel sosem fogható lényeget, de legfőképpen a kiindulási és visszaérkezési fix pontot, hogy egyszer csak meglelte. Azt mondta rá, Isten. Ám valójában nem Istent, hanem az Istenbe vetett hitet lelte meg.
   Akárhogy is van, a mostanra kialakult helyzet mégiscsak az, a mindenség teremtője alaposan beleunt a földi ügyekbe. Pedig az első pár százmillió évben milyen simán ment minden! – sóhajtotta, és valóban, mert amit csak elgondolt jónak, meg szépnek, azt, ha kellett, mértani pontossággal kiszámolta, megtervezte, a komplikáltabbakat, biztos, ami biztos alapon kikísérletezte, aztán megteremtette, legföljebb egy kicsit javítgatta, színesítgette. Még csak el sem fáradt, merthogy oly sok örömet lelt benne, meg hát a sikerélmény. Jó és szép lett a Föld, és rajta minden: maga a Paradicsom. Kék ég, tarkavirágos rét, dús erdő, gazdag termésű gyümölcsös, benne a tudás fájával, a tengerek és a folyók pontosan belefértek medrükbe, az állatok remekül boldogultak vízben és szárazon, madarak repdestek, és lám, az ember is milyen rendben lévőre sikerült, könnyedén működik itt ebben a harmóniában, neki különben is, a tudás fája kivételével, mindent szabad.
   Kész a nagy mű, gondolta akkor, és gyönyörködött. Később is ezt gondolta, és később is gyönyörködött. Aztán egyszer csak erős vágyat érzett arra, hogy megmutassa valakinek. De hát nincs rajta kívül senki a világ hátán, akinek kellő ismerete lenne, akárha gonosz is, és hozzávaló gondolata, aki értékelni tudná a teljesítményt.
   Talán hasznomra lenne, sőt talán a földi élet további szépítgetésének sem ártana, ha teremtenék magamnak egy jó partnert, vagy akár egy gonosz ellenfelet, gondolta. Nem szándékozott teremteni egyelőre sem ilyet, sem olyat, csak gondolta. Előbb jól meg akarta fontolni a dolgot, de hopp, már késő, a gonosz gondolata önmagában is teremtőerő volt.
   – Itt vagyok, lám, szólítottál, Lucifer a nevem, a gonosz vagyok.
   Hát így kezdődött, aminek a vége az lett, hogy a mindenség teremtője alaposan beleunt az földi ügyekbe, méghozzá úgy, ahogy van, az egészbe. Legfőképpen talán azután, miután rádöbbent arra, amire egyébként a legvadabb álmában sem gondolt, hogy a szeretet csatornáját minden egyes teremtett lélek felé újra és újra ki kell takarítgatnia, ha kötelességének érzi az összeköttetést fönntartani köztük és a teremtés kezdete óta felgyülemlett tapasztalás, tudás, jóság és szeretet halmaza között. De mindhiába. A földiek állandóan elbotlanak a lényegtelenben, vagy átugorják a lényeget, így alulról megint és folyamatosan eldugul a csatorna. Lucifer meg itt henyél, és röhög a markába, amióta kész a pénz, egyszer-kétszer kellett csak csábítania az ízével, plusz még néhányszor a hozzá kombinált hatalom zamatával is természetesen, aztán azóta alig akad dolga.
   A Teremtő most tekintetét bánatosan körbejáratja, nem úgy, mint aki azt gondolja magában, na, most körbejáratom, és megnézem, mi van, hanem csak azért, mert kialakult szokása volt a tekintet-körbejáratás. Teljesen váratlanul, olyan váratlanul, hogy még maga is elcsodálkozott rajta, megakadt a szeme Luciferen, aki az emberi aggyal még fölfogható világ peremén üldögélt. Figyelte egy darabig, de nem látott rajta más egyebet, csak azt, hogy ücsörög, és lóbálja a lábát, belelóbálja a ködösnek tűnő végtelenbe.
   – Nahát! – mondta egyszer csak félhangosan, mintegy magának, és evvel együtt bánatosból átment először csodálkozósba, aztán meg kíváncsiba. Távcsöves üzemmódra állította a szemét rögvest, hogy reményei szerint kifürkészhesse Lucifer arckifejezéséből azt a valamit, amire a testtartásából következtetni lehetett. És akkor meglátta. Meglátta pontosan, és most már visszavonhatatlanul azt a valamit… Örömében el is tolt egy felhőt a nap elől.
– Nahát, micsoda szépen tud unatkozni ez a Lucifer! – mondta felhőeltolás közben, igazított egy csöppet távcsövesre vett szemének fókuszán, aztán fürkészte Lucifer arckifejezését tovább, most már teljes részletességgel. Ebben az új nagyításban kristálytisztán látszott, egyrészt erősen megviselte Lucifert a tétlenség, másrészt az, hogy a világ pereménél valószínűleg nem lát tovább. Noha ott lóbálja a lábát a végtelen mindenbe, a tekintetéből lám, mégis a végtelen semmi tükröződik vissza.
   Akkor most vagy az van, hogy nem tudom, mi van, vagy pedig az, hogy nemcsak a Teremtő, hanem Lucifer is beleunt a földi ügyekbe. A különbség csupán annyiban áll, hogy míg a Teremtő a folyamatos javítgatnivaló okán unt bele, addig Lucifer a tétlenség okán. Persze az is könnyen meglehet, Lucifer simán depressziós lett. Érezheti, hogy fölöslegessé vált, és nem csoda, mert a rossz már önműködő, tényleg nincs vele semmi dolga. Ráadásul az emberi aggyal felfogható világ peremén túlról, ahogy minekünk, úgy neki is, csak a végtelen semmi tükröződik vissza, így a földi világon kívül számára sem teremhet babér.
   Kivéve azt az esetet, ha a Teremtő kellő megfontolás előtt véletlenül még egyszer elgondolná magát, bár ennek a valószínűsége igen csekély, mert teljességgel nyilvánvaló, még egy Teremtő is automatikusan tanul a saját, korábban elkövetett hibájából. Bár ez csakis és kizárólag akkor derülhetne ki, ha a mindenség teremtője oly mértékben unt volna bele a földi ügyekbe, hogy legyintene lazán egyet felette, és azután magára hagyná. Nem tudná pontosan megfogalmazni, csak érezné, hogy miért, úgy érezné, tán nyer valamit azzal, ha ennyi mindent elhajít. Azt gondolná magában, miközben lesütné ragyogó szemeit, majd saját egére emelné, azt gondolná, na végre, most az egyszer legalább kikérhetem magamtól az összes bennragadt szabadságot, a simát is, meg az alkotóit is, és azután elindulhatok végtelen világgá. Keresek benne egy örömtől is és mélabútól is mentes, nyugalmas helyet, ahol majd illendő méltósággal megpihenhetek. A pihenést minden kétséget kizáróan avval kezdem: megbánom a vétkemet. Megbánás közben örök időkre megtanulom, teremtés közben gonoszt gondolni még csak véletlenül sem lehet, amikor evvel megleszek, örvendezek, mert feloldozást is nyerek, és innentől kezdve simán, mindenféle kétség nélkül, nyugodt lelkiismerettel tovább pihenek. S ha már kellően föltöltődtem nemcsak ötletekkel, hanem tettvággyal is, akkor munkához látok. Teremtek magamnak egy új földi világot, de az is meglehet, még csak nem is földit, hanem teljesen másmilyent.
   De szerencsére, mármint a mi földi világunk szerencséjére, most még egyáltalában nem ezt gondolja. Mióta fölfedezte, és teljes részletességgel meg is vizsgálta Lucifer unalomtól meggyötört arcát, azóta ég a tettvágytól. Kedélyesen át is rendezte a felhőket az égen. Először csak érzésből, aztán a Földre paraméterezett optimumszámító adatai alapján, már csak a Délkelet-Ázsia fölötti felhőkből kellett néhányat afrikai szavannái fölé áttolnia. És áttolta. Ott kicsavarta őket egyenként, szép lassan, hogy hasznos legyen, aztán lenézett, és örült. Ezt követően önfeledt fütyörészésbe kezdett, és közben az Észak-Amerika keleti partja felé tartó hurrikán erejét ellenőrizte. Úgy ítélte meg, pontosan az a kaliber, ami a demokráciájukba csomagolt gazdagodni vágyó pénztőke erőfölényes elnökválasztási procedúráját követő támadó háborújukhoz és környezetszennyezési kvótavásárlásaikhoz passzol. Épp neki akart fogni a valódi és álcázott börtönökben sínylődő ártatlan lelkek felé irányított szeretetcsatorna tisztításának, amikor hirtelen eszébe jutott Lucifer. Igen. Bizonyára Ő is szenved. Ettől a gondolattól-e vagy csak úgy, abbamaradt a fütyörészés. Egészen furcsán, ütem közben.
   Csak nem, tán Lucifer csatornája is tisztításra szorul? – kérdezte saját magától, mondhatni félhangosan, s így meghallva a saját hangját, el is csodálkozott rajta, merthogy kihallatszott belőle a kellemes meglepődés mellett még valami. Valami sajnálatféle. Az könnyen meglehet, sőt, és valószínűleg észre sem veszi, folytatta, mert ilyen mélységes unalomban, bárkiről legyen is szó, igen nehéz kilátnia a saját fejéből. Megyek és megnézem, mondta ugyanúgy: félhangosság és sajnálat. Bár alig érthető, miképpen lehetséges, de tényleg elindult megtekinteni Lucifer csatornáját, és tudta is, igen, mindenféle előzetes gondolkodás nélkül tudta, merre kell indulnia, jól ismerte a primer csatlakozási pontot, pontosan ott volt a teremtés kezdete óta felgyülemlett minden ismeret – tett, gondolat, tapasztalás, érzelem, és a többi – halmazának középpontjában. Valójában sosem feltételezte, hogy egyszer még dolga lehet vele, s lám, most az igazságosság jegyében bele kellett néznie. Belenézett, és azt látta: ilyen tiszta csatornát ezen kívül csak egyet látott, Krisztusét, amikor egy szent fiaként leküldte őt az emberek közé a Földre.
   Nyilvánvaló – állapította meg nagyon röpke gondolkodás után –, nyilvánvaló, Lucifer nem azért szenved, mert nem tud valamit, sőt, ilyen csatornával egészen biztosan a szó szoros értelmében mindent tud, hanem azért szenved, mert tétlenségre van kárhoztatva. Tétlenségre. Kárhoztatva.
   A mindenség teremtője megvakarta füle tövét, toporgott kicsit, érezte, nem illik Lucifer baján örülni, aztán úgy döntött, nem is akar, sőt, nem is tud. Sajnálkozni ugyan tudna, de azt sem akart. Legfőképpen azt nem tudta, mitévő legyen.
   Ezért kialakult szokásának megfelelően körbejáratta tekintetét ismét, de olyan tétován járatta körbe, mint talán még soha. Észre is vette magáról, hogy tétova, meg még azt is, hogy nem figyelt oda.
   Gondolkodnom kell, rezzent föl tétovaságából hirtelen, mert homlokát enyhe, de félreismerhetetlen felelősségérzet bizsergette meg, és ott helyben gondolkodott is egy kicsit. Meglehet, igen, az is meglehet, újra kell gondolnom néhány dolgot. Ezt találta ki ott mindjárt helyben, aztán átment az emberi aggyal még fölfogható világ Luciferrel szemközti peremére, kifejezetten a polaritás törvénye miatt, és leült. Kényelmesen elhelyezkedett, végül belelógatta a lábát a végtelen mindenbe, és nekiállt néhány dolgot először át-, aztán újragondolni.