Ez a nyár szédítő, remegő forróság, lüktető hőhullámokat lövell az ég felé. A megolvadt szurok-pocsolyák ragacsosan csillognak. A tűző nap fakóvá égeti a nemrég selymes füvet. A virágokban a méz alkoholossá erjedt, méhek szédelegnek, kissé részegen. Lustán cirpel a tücsökhad esténként, a madarak portól szürke szárnnyal, szinte bambán ülnek az ágakon, erőtlenül, hang nélkül. Szellő sem rebben, a víz olyan mintha mocsár lenne, belefagyott a hőségbe. Beáll a kádba. A zuhany rózsájából langyos víz folyik, mégis, szinte sistereg átforrósodott bőrén. Szeretne végre libabőrös lenni, fázni akar. Nem nyúl a törölközőért, hagyja, hogy a gyöngyöző víz egy-két perc alatt elpárologjon a testéről. Spórol a mozdulatokkal a szoba felé menet, tátott szájjal veszi a levegőt, mintha így könnyebb lenne kicsit. A padlóra fekszik, abban a reményben, hogy ott talán elviselhetőbb a forróság. Pengeélesek az érzékei, minden neszre finoman megrezzen. Kényelmetlenül fekszik, akaratlanul is azokra a testrészeire összpontosít, amelyek érintkeznek a padlóval.

Lehunyt szemhéján keresztül érzékeli: árnyék vetődött a napra! A szikrázóan izzó délután pergamen színűre öregedett. Indigókéken villogtak az utcák a földöntúli fényben, cigánykerekező műanyag zacskó futott át az ablak előtt. A ritka levegőből váratlanul vad szél szabadult ki, s ettől végre libabőrös lett tetőtől talpig. Sebesen rohant ki az utcára, amikor az első, portól mocskos esőcseppek a meglágyult szurokra fröccsentek. Már-már bűnös kéjjel élvezte a mind sűrűbben csapkodó, végül már zúduló áldást. Hatalmas mennydörgés rázta meg a világot, majd egymás után több, mintha háborúba induló dühös óriások ütötték volna harci dobjaikat. Kitátotta a száját és feleselve visszaüvöltött a dühöngő égboltnak. Tócsák keletkeztek az utcán, aztán kisebb tavakká terebélyesedve végigzúdultak a lejtőn, hogy folyóként hömpölyögjenek tovább.

A vihar tovább tombolt, ő pedig leengedte az eddig felemelt, libabőrös karjait, becsukta a száját, sós könnycseppjei összemosódtak az esővel. Belül is csillapodott a vihar. Kitombolta magából a felgyülemlett, keserű szerelem legfájóbb kínját. Már csak tompán lüktetett benne, mint egy eleven seb, melyet bekötöztek ugyan, de még nyíltan tátong a géz alatt. Finom mozdulatokkal simította le csurom vizes ruhája redőit, és szétnézett. Az ablakok mögül kíváncsi szemek lesték. Zavartan fordult meg, s kihúzva magát sétált a ház felé, körülötte az immár csendesedő vihar zajával. Az ajtó előtt kicsavarta a hajából a vizet, úgy lépett be. Bántóan süket csend fogadta. Az átázott ruhával a testén zuhant be a napok óta vetetlenül hagyott ágyba. Álomtalan, mély álomba ájult. Még átvillant rajta a gondolat: a vihar sem tudta kimosni a kínt… ez a hatalmas vihar sem…. Csak tüneti kezelés volt…