Tikkasztó nyári nap volt.

A menetrend szerint érkező kenyeres kocsi, idegesítő dallamot harsogva száguldott végig a kihalt utcán, majd ajtócsapódás, kutyaugatás vegyült a délutáni zajokba.

Juci az órára pillantott.

Fél három. Kinézett az ablakon.

Szomszédja, egy görnyedt testtartású hatvanas éveiben járó férfi, épp kenyeret vett.

Szófukar, mogorva embernek látszott.

Juci valakitől nemrég hallotta, hogy a férfinak volt egy lánya, aki eltűnt.

Már vagy húsz éve. Fura, hogy falun is megtörténhet ilyesmi—tűnődött, miközben a kávéját kortyolgatta.

      Gondolatai nem sokáig kalandoztak a falakon túl. Izgatott volt amiatt, hogy időben sikerüljön berendezni a gyermekszobát.

Nagyon várta a hétvégét, amikor megérkezik a kislánya, akit költözéskor a városban élő szüleire bízott, hogy ott fejezze be a tanévet.

Ő maga a férjével, alig egy hónapja érkezett a faluba. Azóta rendületlenül dolgoztak a ház rendbetételén, hogy amint megkezdődik a nyári szünet, a kis család újra együtt lehessen.

A nagy napon Mirjam nagyszüleivel érkezett.

Boldogan üdvözölte anyját, nevelőapját és Burkust, a kutyát. Nagyon örült az új háznak, kertnek. Miután mindent birtokba vett, átadta magát a szabadságnak és az élményeknek.

Sokat időzött kint. Szinte csak enni és aludni ment be a házba.

Egy nap azonban hirtelen minden megváltozott.

      Juci az utcán a virágait rendezte, Mirjam pedig körülötte szaladgált.

 A kislány egyszer csak abbahagyta az ugrándozást és tekintete a szomszéd házának ablakára révedt.

—Anya, én inkább bemegyek—szólalt meg zavartan.

—Mi az? Máris eluntad magad? —kérdezte anyja csodálkozva.

—Nem unalomból. Tudod, hogy szeretek kint lenni, de a szomszéd bácsi állandóan engem néz.

Jucit megdöbbentették a kislány szavai.

Abbahagyta, amit csinált és arra fordult, ahol a férfit látni sejtette.

Amint tekintetük találkozott, megborzongott.

—Jól van. Menjünk be —mondta, miközben igyekezett leplezni a hangjában rejlő nyugtalanságot.

Másnap, amikor jött a kenyeres kocsi, Jucinak feltűnt, hogy a férfi nem jelent meg.

Talán elutazott —gondolta kissé megkönnyebbülve és igyekezett elfelejteni a történteket.

     Úgy egy héttel később, egyik reggel éles telefoncsörgésre ébredt.

Azt hitte az ébresztő szól.

Félálomban ki akarta nyomni. A csörgés azonban sehogy sem maradt abba.

Ránézett a kijelzőre. Rejtett számról jött a hívás.

—Halló, tessék —szólt bele magához térve, de a telefon néma maradt.

Másnap ugyanabban az időben újra megcsörrent a telefon.

A hívó ugyanúgy rejtve kívánt maradni.

Juci füléhez emelte a készüléket.

—A lányomat akarom—suttogta egy fojtott férfihang.

—Ki beszél? —kérdezte megdermedve.

—A lányomat akarom—ismételte az idegen.

—Sajnálom, téves hívás.

—Tudom, hol laksz. Újlak, Mező utca 12.

Juci kezéből majdnem kiesett a telefon.

—Ki maga? Mit akar tőlem? —kérdezte elcsukló hangon.

—A lányomat akarom.

Jucinak hirtelen beugrott, hogy talán a volt férje zaklatja, amiért két évvel korábban a bíróságtól távoltartást kért ellene.

—Péter te vagy? Kérlek, ne csináld ezt! Tudod, hogy Mirjam jó helyen van —sírta el magát. —Ha rendbe hozod az életed, majd újra láthatod —folytatta kissé lecsillapodva.

—A lányomat akarom—sziszegte a férfi.

Juci kinyomta a telefont, de nem tudott megnyugodni.

Jó lett volna valakinek elmondani, ami történt, de a férje külföldön dolgozott, csak hétvégére jött haza. Szülei, barátai távol voltak.

     Amikor Mirjam felébredt és reggeliztek, Juci puhatolózva kérdezgetni kezdte, hátha történt valami, amiről ő nem tud.

—Kicsim, mióta elköltöztünk Tibivel a városból, nem keresett téged az apád?

—Nem —válaszolt mit sem sejtve a kislány.

—Te sem próbáltad őt megkeresni? …Esetleg telefonon?

—Nem. Nem is tudom a számát. Különben is azt mondtátok apa elfoglalt, majd akkor találkozom vele ismét, ha ráér.

—Igen. Valóban ezt mondtuk.

—Történt valami?

—Nem. Semmi —válaszolt az anyja bizonytalanul.

     A következő reggel elmaradt a rejtélyes hívás, ennek ellenére nyomasztó volt a levegő.

Juci szótlanul tett-vett, nem bírt megnyugodni s ez a nyugtalanság aztán átragadt Mirjamra is.

—Valami baj van anya? —kérdezte többször is.

—Nem. Nincs semmi, kicsim —volt mindig a válasz.

Mirjam ettől kezdte úgy érezni, hogy veszély leselkedik rájuk.

Hogy a rátörő félelmén felül tudjon kerekedni elképzelte, hogy a ház melynek falai körülölelik, jó erős vár. A bejáratot pedig Burkus kutya védi, aki valójában egy álcázott oroszlán, ezért ők bent biztonságban vannak.

Nem is sejtette, hogy ugyanakkor anyjának a ház, kezdett mindjobban csapdává válni, ahol úgy hitte, szörnyű dolgok történhetnek.

—Mirjam, most elmegyünk egy nagyot sétálni —szólt hirtelen az asszony.

A kislány tágra nyílt szemekkel nézett rá.

—Hova megyünk?—kérdezte síróssá vált hangon.

—A faluközpontba. Esetleg a könyvtárba, ha nyitva van.

—Az jó lesz —egyezett bele.

     A könyvtárban a polcok között bolyongva, Juci aggodalma egyre csak gyarapodott.

Nehéz gondolatait, éles telefoncsörgés tépte szét.

Reszkető kézzel nyúlt a készülék után.

—Kérlek Péter, könyörgök… —suttogta elcsukló hangon.

Elhallgatott, mert fülét megütötte egy halk, de ismerős dallam. A kenyeres kocsi hangja volt és a telefonból szólt.

Az órájára nézett. Fél három. Ilyenkor szokott a szomszéd kenyeret venni—jutott eszébe.

Hirtelen világos lett minden.

Találomra leemelt a polcról egy könyvet, kikölcsönözte, majd kézen fogta Mirjamot és sietve indultak hazafelé.

     Mikor a szomszéd háza elé értek látták, hogy az ablak mögött meglebben a függöny.

—A bácsi néz —szólalt meg Mirjam.

—Tudom kicsim, de nem kell félned. A bácsi szomorú, mert volt egy kislánya, aki elhagyta. Akkora lehetett, mint most te. Amikor téged lát, a kislányára gondol, ezért most bemegyünk hozzá, és meg fogjuk tudni az igazságot.

Elszántan beszélt, bár a térdei remegtek. Mielőtt becsöngetett, mély levegőt vett és gyengéden megszorította a kislány kezét.

Bentről halk, csoszogó léptek zaja hallatszott.

Juci agya pattanásig feszült. Épp vissza akart fordulni, amikor az ajtó kitárult s a szomszéd zord tekintetével találta szembe magát.

—Mit akar? —mordult rá a férfi.

—Csak… tudni akarom, miért hívogat?

—Mire gondol?

—Telefonon, rejtett számon, ráadásul folyton figyeli a kislányomat…

—A kislányomat —motyogta az öregember.

Abban a pillanatban olyan nyomorultnak látszott, hogy Juci önkéntelenül közelebb lépett hozzá.

—Ő Mirjam. Ő az én kislányom—szólt gyengéden. —Tudom, hogy Önnek is… volt.

A férfi ekkor a szekrényhez csoszogott és a polcról leemelt egy bekeretezett fényképet.

—Itt van, nézze.

Juci döbbenten meredt a fotóra.

—Honnét van? —kérdezte elhalóan.

—Az enyém.

—Nekem is van ilyen — suttogta a nő. —Én vagyok rajta.

A férfi szemében parázs gyúlt.

—Nem, az lehetetlen… Elrabolták. Az anyja és a szertője tette. A rendőrség nem hitt nekem. Intézetbe vittek, azt mondták elmebaj.

      Juci megrendülten hallgatta a férfit.

Lüktető agyában halványan derengeni kezdett egy kép.

Éjszaka volt. Az anyja felragadta és futott vele. Volt ott egy autó, egy idegen férfi vezette, aztán baleset történt.

Neki azt mondták, a szülei meghaltak. Nevelő szülőknél nőtt fel. Az igaziakról nem maradt semmi, csak egy táska némi ruhaneművel, és a fénykép…

—Hat éves lehettem akkor —buggyantak ki száján a szavak. —Akkora, mint most Mirjam. Épp olyan, mint Mirjam…