Apa elment

Apa hajnalban ment el. Az aprócska nesz, ahogyan a zár olajozott nyelve a helyére kattant, csak őt ébresztette fel, anya ágya felöl szelíd szuszogás hallatszott.
Anya úgy alszik, mint Frédi, az öreg kandúr, elnyúlik az oldalán, csak őszülő tincsei kandikálnak ki a füléig húzott takaró alól.
Próbálta kitalálni, hány óra lehet, de az esti vihar után az elektromos óra csak vörösen pulzált, fénye megbicsaklott tolószéke krómozott kerekén. Ez a szín, ez az agresszív, villanó vörös mindig Lia néni körömlakkját idézte. A neonos villanást látta, amint anyja húgának gondosan ápolt körmű kezei röpködnek magyarázás közben, alakját körüllengi a cigaretta jó szagú füstje, frissen fodrászolt hajából árad a lakk jó illata. És kedves. Nagyon kedves. Túlságosan is az. Egészen apró volt még, mikor a kicsiny gyermekek csalhatatlan ösztöne megsúgta neki, megtévesztő ez az egész. Álca. Lényének nyafogó kedvessége és gyámoltalansága mögött egy ragadozó hideg szenvedélye bújik meg. Hát ni, hogy villognak azok a vércseppek az ujjain! Mindig sírva fakadt, ha a vörös körmű kezek, saját gyermek híján, vágyakozva utána nyúltak. Csak anyja megnyugtató, dünnyögő hangja és ölelése tudta lecsillapítani.
Később sokszor elnézte, amint anya barna és Lia néni szőke feje összeborul a kis asztal fölött, suttognak és nevetgélnek, készül Lia néni manikűrje. Úgy, mint régen, emlékszel Liácskám – nevettek össze cinkosan, őt kizárva és száműzve egy sosem volt világból. Csak akkor dugva kellett, mert szegény Papó nem szerette. Papó régimódi volt. Azt akarta, kisebbik lánya, ha már ilyen hétszépség szőkének született csúnyácska barna nővére mellett, legyen szerény, otthonülő és házias, mint nénje, aki nevelte anyjuk halála után. Senki nem tud ilyen palacsintát sütni, ölelte meg kacagva nővérét Liácska, és Papó nem látta, mikor ügyeletes széptevője kiszöktette az ablakon, s azt sem, mint engedi be hajnalban anya a húgát. Az ablakban tornázó udvarló aztán hamarosan eltűnt, Lia nénit hat hétig ápolta nővére. Sosem lett aztán gyereke.
Igen. Ezekről sokat mesélt anya neki, miután a baleset után lábadozott. Akkoriban, mikor kiderült, hogy többé nem fogja tudni használni a lábait, összeroppant.
Anya volt az, aki utána nyúlt a pokol tornácára, aki a szájába vette, mint macska a kölykét és futott vele. Vitte, menekítette saját maga, az önpusztító gondolatai elöl, és etette, itatta korholta, tornáztatta és sokat, sokat beszéltette. Ha elnézte őket, amint anya a húgát fésülgeti, manikűrözi, vagy csak figyelmesen hallgatja amint az akkor már nagy beteg, és ezért roppant nyűgös Kornél bácsira panaszkodik, elszorult a torka, és valami embertelen, iszonyú dühöt érzett. Ha lenézett ilyenkor azt látta, ujjai elfehéredve szorítják tolószéke karfáját. Majd kissé oldalra billentette magát, és kikerekezett a teraszra.
Ott üldögélt akkor is, mikor először meglátta őket. Apa keze szórakozottan cirógatta Lia néni arany haját, s az asszony úgy borult rá, úgy simult hozzá, hogy úgy tűnt, perceken belül elnyeli a férfit valami roppant bűbáj. Fájt. De nem vett róla tudomást.
Később, mikor Kornél bácsi már haldoklott, anya többször átjárt hozzájuk, hogy sógorát az irgalmas, fájdalommentes lebegésbe injekciózza. Húga csak nyöszörgött, nem bírom nézni a szenvedéseit, sírta. Anya ilyenkor figyelmesen betege fölé hajolt, a kislámpa szelíd fénye glóriát vont őszülő fejére, pulzust mért, cserepes ajkait törölgette, míg az ájuldozó Lia nénit apa nyugtatgatta a szomszéd szobában.
Mikor rájuk nyitott, ölelkező alakjuk meg sem döbbentette, ismerte az ölelés fáradtságot és szomorúságot elűző erejét. Ami elrettentette, az a mohósága volt, egy pók irgalmatlan, bénító ereje sütött a nőből. Kibontakozva a csókból, apa fátyolos tekintetén látszott, döntött.
Tegnap, a temetés napján vihar kerekedett estére. Beütött a mennykő, mondogatta anya, míg az ablaknál állt, és az esőt nézte.