Az egyik kedves, de huncut tanítványom mindig érdekes tetteivel vagy mondásaival feledtette el a tanítói bosszúságaimat.

                Egyszer az egyik torkos gyerek mohón falta az ennivalóját, és beszívott egy kenyérmorzsát. Kegyetlenül elkezdett köhögni. Nyomban kérdi ez a huncut kölyök, hogy az iskolában én felelek minden gyerekért? Mondtam, hogy igen. Nagyot kacagott. Érdekelt a véleménye.

-          „Tanító bácsi, ha ez itt meg talál halni, akkor maga kell csináljon az anyjának másikat!”

Eléggé ismertem már őket, hogy ne haragudjak meg egy ilyen kijelentés miatt. Kacagtunk egyet a nagy mondáson, és azzal vége is lett az ügynek.

                Történt azonban egyszer, hogy egy kutya az iskola mögötti bokrok közé kölykezett. A gyerekek nagy buzgalommal etették a két kiskutyát. Hagytam, hogy élvezzék a dolgot. Amíg azzal foglalkoztak, soha nem verekedtek össze. Nőttek is szépen az állami tejen nevelt kutyák. Hűségesebbek voltak az iskolához, mint a gyerekek, mert amint kezdtek ugatni, mindenkit letámadtak, aki közelíteni mert. Gondoltam, jók lesznek a tanfelügyelők ellen is.

                De aztán az egyik nap nagy meglepetésünkre csak az egyik kiskutya került elő. Fölháborodtak a fiúk, és megegyeztek, hogy délután fölkutatják a falut, és előszedik a kis állatot bárhol legyen. Úgy is lett.

                Másnap reggel még sötét volt, amikor a reggeli autóbusszal mentem iskolába. Igaz, emiatt egy órával hamarabb érkeztem, de ezt választottam, mert a biciklim elromlott. Amint közeledtem az iskolához, láttam, hogy valaki kerékpáron érkezik. Furcsálltam egy kicsit a testtartását. Amikor közeledett, kiderült, hogy a huncut tanítványom az. Fél kézzel vezette a biciklit, hóna alatt hozta a kiskutyát. Meg se nyikkant, úgy tűrte a szállítást, mert ismerős kezekben volt.

                Éppen csak köszönt a gyerek, máris előadta, hogy ő találta meg a kutyust az egyik cigányház tornácában megkötve. Azt is kiderítette, hogy az egyik bosszúálló leányka adta el a kedvencet a szomszédjainak csak azért, hogy ezzel is bosszantsa a fiúkat. A gyerek képes volt korán fölkelni, amikor még aludtak a cigányok, elment, ellopta a kutyát, és így hozta vissza az iskolába. De ezúttal azt is megfogadta, hogy ezért ő tesz igazságot, ellátja majd a tróger leányka baját.

                Hiába próbáltam csillapítani vagy lebeszélni, ő kitartott az igazság mellett. Bátran a szememre vetette, hogy talán én is a kislányt pártolom a lopásért. Tiszteltem ezért a gyereket, és elmagyaráztam neki, hogy én az iskolában nem engedhetem meg, hogy bárki is megverjen valakit, mert mindenért én felelek. Megértette. Aztán egy kicsit gondolkozott, majd megszólalt.

-          Tudja mit, tanító bácsi? Az úton verem meg. Úgy már nem köthetnek bele magába! Nem baj, úgyis elintézem a trógert! – magyarázta, mint egy jó diplomata.

Csak ezután tette le a kutyát. Ekkor megfordult, hazament a biciklivel, hogy a többiekkel együtt jöhessen vissza.

                Aztán megérkeztek a fiúk nagy kuncogva. Élvezettel újságolták, hogy az említett leányka „véletlenül” megbotlott és beleesett egy friss tehénlepénybe, ezért kénytelen volt hazamenni…