Egyszer, nem is olyan régen, csak ehelyt, a teremtés negyedik napján, az Úristen órát teremtett. Talán attól tartott, nehogy elszámolja a napokat, s így saját parancsolata ellen vétsen. Mert hát rajta kívül kinek kellett volna számon tartani az idő múlását? Ismerjük el, az Úr órája olyan tökéletesre sikeredett, hogy a rá két napra teremtett embernek azóta sem sikerült elrontania. Pedig titokban lehet, hogy próbálkozott már vele.

        No de ne csak beszéljünk erről a csodás szerkezetről, hanem nézzük is meg! Nézzünk fel az égre nappal és éjjel is. A Nap, a Hold és a csillagok mind azért helyeztettek az ég boltozatjára, hogy jelezzék a napok, a hónapok, az évek múlását, és emlékeztessenek az ünnepekre.

        Az ember azonban, szakítva a tudás fájáról, elhatározta, hogy lepipálja az isteni alkotást, és megalkotja a maga óráját, hogy mérhesse a pillanatok múlását is, mondván élj a pillanatoknak. Összeült az okosabbak tanácsa egy nagy fa árnyékában, hogy órát készítsenek. Éppen tizenegyen voltak. De hiába tanácskoztak, mert még hiányzott a bizottságból valaki. Kérdőre sem vonhatták az elmaradásért, mert nem volt órája. Aztán jó későre megérkezett a várva várt ember, kezében hosszú bot, mellyel fölényét igyekezett bizonyítani a botnélküliekkel szemben. Beállt a tanácskozók körébe. Botját a kör közepébe szúrta.

       Gondolkoztak, vitatkoztak, de követhető megoldásra nem jutottak. A Nap figyelmeztetően hanyatlott, végül besütött a fa alá.

-          Megvan! – kiáltott fel az egyik, és tágra kerekedett szemmel a botra mutatott. A többiek csodálkozva ismerték el, hogy a bot árnyéka lassan elmozdul.

-          Próbáljuk meg holnap is! Vajon, minden nap így lesz? – szólalt meg az egyik kétkedő.

Az éjszakát a fa oltalma alatt töltötték, a botra éberen vigyáztak, nehogy ellopja valaki. Reggel, amint fölébredt a Nap az égre, megjelent a bot árnyéka is. Az újdonsült tudósok körbeülték, és csendben vigyázták a bot árnyékát. Idő teltével elégedetten bólogattak.

        Egyszer azonban a fa árnyéka eltakarta a Napot. Az óra elromlott. Az egyik nagy gondolkodó dühében kirántotta a botot, és kihajította a körből. Véletlenül is beleállt a földbe, és tovább mutatta az árnyékot. Lám-lám, az óra megjavult. Ezzel lett órája az emberiségnek. De nem elégedtek meg ennyivel, mert állandóan fúrta az irigység az oldalukat, hogy az Úristen órája éjjel is működik.

         Az óra készítése az emberek között is irigységet keltett. Most már azon versenyeztek, ki készíti el a legjobb órát. Így lett homokkal és vízzel működő óra is. De egyik sem volt pontos.

         Telt-múlt az idő, de hogy pontosan mennyi, senki sem tudta. Mikor a Nap nem sütött, mikor a homok volt nedves, mikor a víz fogyott el, tehát az órák csak azt mutatták, hogy az Úristen alkotását nem lehet felülmúlni.

         Csak akkor sikerült valamit fölmutatnia az embernek, amikor lemondott arról, hogy az Istennel versenyezzen. Ki is találtak egy vízimalom láttán olyan óraszerkezetet, amely éjjel-nappal képes működni, ha folyik a víz a lapátkerékre. Ez már sokkal jobb volt, de még mindig pontatlan: ha több eső esett, sietett, ha kevesebb volt az égi áldás, késett vagy megállt. De mindenképpen ez az óra jelentette a megoldást. Az emberi képzelet ezután már mindenféle csodás szerkezetek megalkotásán fáradozott. Készítettek táncoló bábukat mozgató, sőt zenélő masinákat is. A vizet hamarosan súlyokkal, majd rugóval helyettesítették, aztán Galilei ingája kiegyensúlyozottá tette az óra működését. A csoda megtörtént. Végre lett elfogadhatóan pontos órája az emberiségnek.

         Igen ám, de az órásmesterek nagy versenybe kezdtek: ki készít pontosabb, kisebb és ötletesebb órát. Míg hosszú ideig csak egy mutató jelezte az idő múlását, a későbbi mesterek két mutatót szereltek órájukba, hogy a perceket is követni lehessen.

         John Arnold, III. György angol király órásmestere már olyan szerkezettel ajándékozta meg urát, amely negyedóránként ütötte a pontos időt, és elfért a király pecsétgyűrűjében.

         No de más királyok sem akartak alábbvalók lenni az angol királynál. Ki is hirdették hetedhét országon, hogy udvari órásművész kerestetik, mégpedig olyan, hogy annak párja ne legyen széles e világon.

         Jöttek is, mentek is mindenféle mesterek a királyi udvarokban. A nagy versenybe még a zenészeknek is jutott szerep: ők írtak érdekesebbnél érdekesebb dallamokat a zenélő órák számára. Így aztán az volt a híresebb művész, akinek még az órák is a dicsőségét hirdették. Nosza rajta, munkába lendült a legtöbb zeneszerző, csakhogy róla szóljanak az órák. A híres órás híres zenészt, a híres zenész híres órást keresett. Mindenki számára az jelentette a legnagyobb dicsőséget, ha egy másik hírességgel dolgozhatott együtt.

         Hogy ki volt az ügyesebb, maguk sem tudták eldönteni. Egyszer azonban az órásmesterek őrült versenybe kezdtek. Egymás tehetségét azzal tették próbára, ki tud kisebb gépezeteket készíteni. Ezzel elkezdődött a cirkusz. Valaki elkészítette egy lovas hintó tökéletes mását olyan miniatűr méretben, hogy a ló helyére egy bolhát fogott, és az húzta a nagyravágyás versenyhintóját.

         Ezt már nem hagyhatta szó nélkül, vagyis tett nélkül egy másik mester. Ő azzal rukkolt elő, hogy kivadászott zekéjéből egy kevésbé szerencsés bolhát, és számára könnyedén hordozható láncot és kulcsos lakatot készített, amellyel pórázra kötötte foglyát.

         Szóval így! Ez nem maradhat annyiban – csapott az asztalra egy harmadik mester. Ügyességét azzal igyekezett bemutatni a világnak, hogy ildomos ruhákat varrt a rabláncra jutott csípős férgek számára. Bizonyára Petőfi jó tanítójának díszviselete lehetett a minta, amely mindenféle kacskaringókkal úgy ki volt varrva, hogy még az istennyila is eltévedett rajta.

         Az órásoknak már volt zenészük bőven, de a szegény muzsikusok folyton azon sopánkodtak, hogy nincs egy olyan szerkezet, amely a segítségükre lenne műveik tempójának pontos meghatározásakor. Még szerencse, hogy annakidején bedolgoztak az órásmestereknek, mert így akadt egy ezermester János, mégpedig Mälzel Nepomuk János (kár, hogy nem székely volt!), akinek megesett a szíve a szegény zeneszerzőkön, és megalkotta nekik a metronómot. Amilyen örömmel fogadták a komponisták, éppen úgy átkozták a tanítványok ezt a kattogó masinát.

         Telt-múlt az idő, aztán egyszer egy Ligeti György nevű zeneszerző nagyot gondolt, és elhatározta, hogy ő hangszert csinál a metronómból. Írt is nekik egy nehéz szimfonikus költeményt, melyet száz metronómnak kell bemutatnia. Ember nem lenne képes ilyen precíz előadásra, mert mind a száz műszernek más-más tempóban kell működnie.

         Amikor megszólal a zene – mert ma már minden hangjelenség zenei eszköz –, régmúlt böjtös napok emlékképei születnek újjá képzeletemben, amikor nagymamám babonás félelemmel betartva a nagypéntekek zsírmentes böjtjét, mindig pattogatott kukoricát (kakast) sütött. Aztán visszazökkenve a jelenbe, mintha százféle embert látnék. Van közöttük idegesítően lusta és követhetetlenül izgága is. Végül – akár Haydn Búcsúszimfóniájában – a szerkezetek lassan megállnak; ki meddig bírja. És ekkor döbbenek rá, hogy néhány perc alatt lezajlik előttem száz ember sorsa: egyszerre indultak, aztán egyenként lépnek ki a Nagy Szimfonikus Költeményből.

         Így lettek barátok hárman: az órás, a zenész és a bolha.

         Ásó kapa s a nagyharang válasszon el egymástól! – szólt a bolha, és vacsora utáni pihenőre tért vagy az órás vagy a zenész gatyamadzagjának melegségében.