Egy kis falusi templomban harminc éve szolgált Lukács atya. A környéken híres volt csodálatos szentbeszédeiről. Éppen aranymiséjére készült, amikor beteg lett és ágynak esett. Barátai, hívei remélték, hogy még egyszer utoljára prédikálni fog. Ezért nekiálltak buzgón imádkozni. Az atya megígérte nekük beszéd nélkül nem fog meghalni. Szombaton noha látták hogy rosszul van, engedelmeskedtek neki amikor mindenkit hazaküldött. Vasárnap reggel halva találták. Nem hittek a szemüknek. Elment úgy, hogy megszegte az ígéretét. Most mi lesz, azzal a sok emberrel, aki azért jön, mégegyszer hallhassa az atyát. Ekkor a gondnok, aki előment a templomba, kiabálva rontott be a szobába:

- Beszélt az atya! - Beszélt az atya!

- Hogyan? - kérdezték az emberek megrökönyödve.

- Gyertek a templomba, megmutatom.

Mindannyian elindultak tehát a templomba. Amikor beléptek nem hittek a szemüknek. A templom csodálatosan fel volt díszítve, elő volt készítve minden a Szentmisére. Pedig amikor tegnap elmentek még üres volt minden, ugyanis az atya kérte hagyják üresen, majd reggel feldíszítik. Az atya tehát félholtan feldíszítette, ez volt az utolsó Szentbeszéde.