Bágyéá Joán szorosabban magára tekerte a subáját és közelebb húzodott a tűzhöz. Már érezni lehetett a tavasz lehelletét, de esténként még foga volt a levegőnek. Lupu, az öreg, fogatlan kutya ott hevert mellette, fáradtan sóhajtott álmában a hűséges jószág.  Bágyéá Joán időnként lassan megmozdult, egy-egy fenyőgallyat dobott a lángok közé, naptól és széltől kikérgesedett  bőrű arcán meglágyultak olyankor a vonások, bámulva a felcsapó szikrázó-illatos fénynyalábokat. Hirtelen megfeszült az öreg teste, a zajt hallva. Nem volt az igazi zaj, falusi ember észre sem vette volna, de a zord hegyekben felnőtt, széltől, vihartól edzett hegyi pásztor füle kiszűrte a többi közül. Lupu, szegény, már nem hallotta, süket volt az eszemadta, de gazdája megváltozott tartását azonnal észlelte. Felugrott, rekedt vakkantást hallatott. Lassan nyíltak szét a fenyőgallyak, a két apró kéz után az erdész léányka borzas feje kandikált ki a tüskék közül. Fekete varkocsai fenyőgyantától voltak ragacsosak, bogár szemeiben a tűz fénye riadalmat világított meg.

 -Jöjjön gyorsan, Bágyéá Joán, jajj, baj van, rettenetes baj! Édesanyámnak fájásai vannak, Édesapám a faluban van! Én nem tudom mit kell csináljak, én aztán nem!-  maszatos arcán fehér utat vágtak a legördülő könnycseppek.

 - Na, ne félj, fátá méá, ne félj kicsi Jolánka, sze nem rettenetes ez a dolog, nem elmenni készül, hanem világra jönni egy lélek! Az is fáj, az már biztos, de mégiscsak öröm ez. Érzi a hegy embere, hogy az Úristen itt is munkálkodik...

 Nekivágtak a rengetegnek, elindultak lefelé, az erdészlak felé. A léányka kezdett megnyugodni, már csacsogásra állt a szája:

 - Tudja Bágyéá Joán, erősen jó, hogy maga itt van nekünk, Édesapám mindig mondja, hogy maga jó ember, ha román, akkor is . Nem is értem én, miért kell azt is hajtogatnia, hogy maga román. Bágyéá Joán maguknak mijük van? Maguk mitől románok? Mert kivülről én semmit nem látok, ami magiknak lenne, s nekünk nem.

 Az öreg szája sarka felfele  görbült miközben komoly hangon válaszolt:

 - Nincsen nekünk semmink, kicsi Jolánka, ami nektek ne lenne. Emberek vagyunk mi is, akárcsak ti. Más a beszédünk, ennyi az egész.

- Más a beszédük?- tátotta el a száját a kisléány- Na, aztán , maga tréfás egy ember, Bágyéá Joán! Hásze mondaná már meg mitől lenne más? -tette csípőre a kezét, megállva- Értem én minden szavát!

 Zengett a vad rengeteg az öreg kacagásától. Rázta a vállait, és jóleső érzés lopakodott a szívébe, megmelengette azt...

 - Látod, fátá méá, látod- válaszolta elkomolyodva- Okos vagy te, sok városi embernél okosabb. Igazad van! Egy igaz beszéd van ezen a világon! Az emberi beszéd, a szeretet beszéde! Azzal megértjük mi egymást! No, kapkodd a lábad, mert anyádnak segítenünk kell!

 Sokszor csinált már ilyent az anyajuhoknál az öreg, tudta mi a dolga. A léányka is segített, vizet forralt, ügyeskedett, elővette a tiszta vászonlepedőt, okos kis szemeivel végig követte az egészet. Mikor a pici gyermek már megmosdatva,  a lepedőbe csavarva az anyja kebelén nyugodott, odament hozzá, és vékony hangján megszólalt:

 - Ugye te is érted a hegyi beszédet? Megmondjam milyen beszéd ez? Most tanultam meg! - diadalmasan vágta ki, mint aki büszke a tudására: Emberi beszéd, a szeretet beszéde!

 Bágyéá Joán sokat látott szemei megfényesedtek... Magában hálát rebegett az Úristennek amiért itt van közöttük...