Mikor e sorokat írom, január 22-e van, a magyar kultúra napja. Drámaíróversennyel, színházi - és filmbemutatókkal, hangversenyekkel, kiállításokkal teszik emlékezetessé szerte a Kárpát-hazában, százak és ezrek mondanak egyszerre verset, díjakat meg kitüntetéseket adnak át az arra érdemeseknek. A Kölcsey Társaság (a magyar kultúra napjának ötletgazdája) idei rendezvényén Kósa Ferenc Kossuth-díjas filmrendező vehette át a Kölcsey-emlékplakettet Ferenc tekintetes falujában, Szatmárcsekén. Szó sem esik azonban sehol kultúránk sok ezer éves fundamentumáról, arról az örökségről, melyhez mindenikünk születése jogán hozzájuthat: a magyar beszédről. Más, hasonlóan jeles alkalmakkor, mint például áprilisban, a magyar nyelv hetében vagy november 13-án, a magyar nyelv napján, amikor kézenfekvő volna beszédünk egyediségét méltatni, nagyszerűségét ország-világnak felmutatni, ápolásával és védelmével foglalkozni, jobbára csak nyelvhelyességről, nyelvi hibákról – esetleg réteg- és tájnyelvekről – nyelvészkednek a nyelvészek. Magáról a beszédről, vagyis arról, hogy hogyan mondjuk helyesen, sajátosan magyaros beszédtechnikával azt, amit mondunk, még elvétve sem esik szó. Magyar iskolákban szervezetten, intézményes keretek között ma nem tanítanak beszédet. Utoljára majd’ hetven éve volt tantárgy az elemi alsó tagozatán - elnevezése sok mindent elárul: beszéd- és értelemgyakorlat.

Pontosan negyvenöt éve tanítok beszédtechnikát. Művelődéstörténeti, esztétikai, magyarságismereti kurzusaim mellett hosszabb ideig csak kedvtelésből foglalkoztam amatőr színjátszókkal, versmondókkal, kezdő rádiós újságírókkal, később azonban (a kommunikátorképzés bevezetésekor) főtárgyammá lett. Immár nyugdíjasként hetedik éve vagyok az MTVA egyik beszédtanára. Tanult mesterségem is, hiszen még a ’70-es években a Színház- és Filmművészeti Főiskola színházelmélet szakán - posztgraduális képzésben - Fischer Sándortól, a későbbiekben pedig Montágh Imrétől sajátíthattam el a mesterség alapjait. A legtöbbet mégis annak a Mesternek köszönhetem, ki nem is tanított: Kodály Zoltánnak. Rádióbeszédeit hallgatva, az életműsorozat köteteit* forgatva döbbentem csak rá arra, hogy milyen nagy kincs birtokosai is vagyunk mi, magyarok. Fizikusok, pszichológusok és agykutatók beszéddel kapcsolatos kutatásai tovább erősítettek ebben.

Fentiek alapján számos kérdés kellene feltenni s megválaszolni. Erre, elsősorban terjedelmi korlátok miatt, nem vállalkozhatom. Egyre talán igen: