Gyakorlóiskolánkban a következő párbeszéd hangzott el egy tanítónő és tanítványa között: - Pistike, elhoztad a meséskönyvedet?   - El. - Odaadhatom Zolinak? - Oda. No, ezt tessék lefordítani bármilyen idegen nyelvre! A két igekötővel Pistike komplett mondatokat helyettesített. Tehát nem kellett azt válaszolnia, hogy: Igen tanító néni, elhoztam a könyvet. Elegendő volt ennyi: el! De a tanítónő sem papírhajtogatáshoz vagy gyújtósnak kérte el, hanem olvasásra. Ismét csak a „tudom, hogy tudja, hogy tudom, hogy tudja” érvényesül, s egy kicsike részben (egy igekötőben) mégis ott az egész!

Én, bocsánat a képzavarért, füllel szoktam kukkolni. A következő párbeszédet nemrégiben hallottam Debrecenben, a Pálma cukrászda előtti villamosmegállóban. Többen várakozunk a járdaszigeten, vége a focimeccsnek, már jönnek a szurkolók is, meglehetősen letörve. A mellettem álló fiatalember int közeledő barátjának:

- Szevasz! - Szasz! – Vótál? - Vótam. - Beteg vagy, oszt mégis kijöttél? - Ki! - Na, mi vót? - Áááá… , s legyint egyet.

 A lehető legegyszerűbb „dialógus” fültanúja voltam. A szituációból tulajdonképpen minden kiderül: a mellettem álló eleve feltételezi a barátjáról, hogy tudja, mi után érdeklődik. (Vótál? Vótam.)  Aztán megint jön az igekötős válasz: ki. A Na, mi vót?  kiegészítendő kérdés bővebb válasz reményében hangzott el, de a legyintéssel kísért elhúzott áááá… így is kifejezte a drukker csalódottságát.

Talán az előbbiekből is kitetszik, hogy a magyar beszélő mindig partnerben és globálisan gondolkodik, de a részletekből lehet következtetni az egészre is.

Ezt egy tipikus nyugati agy nem tudja, mert az európai fordítva gondolkodik! Előre gyárt szerkezeteket, mondatokat, s e panelekből építi fel a beszédházat. Tehát pont fordított az attitűdje, a részletekből halad az egész felé, míg a magyar mindig szövegegészben gondolkodik, és abban értelmezi a részleteket. Talán ezért is lassúbb valamivel beszédtempónk az európai átlagnál! A gyors beszédet ugyanis nem tudja a magyar agy expressz-sebességben dekódolni.