Már legalább tíz éve nem gondoltam rá. Pedig szerintem nem volt átlagos. Például úgy futott, ahogy senki. Az osztályban, de még az iskolában is ő volt a leggyorsabb, még a nyolcadikos román fiúkat is legyőzte, pedig azoknak már a bajuszuk is kezdett nőni. Alacsony volt, mosolygós, nagy, dús hajú fiú. A homlokán mindig gyöngyözött az izzadtság, és amikor a kezével beletúrt a hajába, vicces taréj lett a fején belőle. Igazán aranyos volt. Nagyon szerette azokat a napokat, amikor az iskolában ő volt a hetes. Na nem minta annyira szeretett volna táblát törölni. Amit szeretett, az a csengetés volt. A nagy rézcsengőt erősen kellett rázni, úgy kellett végigmenni a folyosókon. Más napokon a csengő új szerepet kapott. Felfordítva elég sok vizet lehetett bele tölteni és a meleg napokon igazán jó szórakozás volt egymást lelocsolni egy rézcsengőnyi vízzel.

A tanulás nem nagyon érdekelte, bár egy-egy sikeresen megoldott matekpélda után mégiscsak büszke volt magára, még ha nem is vallotta be. Szegény családból származott. Ma már azt mondanánk rá, hogy mélyszegénység, de akkor még csak azt érzékeltük, hogy nagyon ritkán volt csak uzsonnája és a téli kabátján nem volt cipzár. Bár mi lányok sosem voltunk a házukban, a fiúk elmondása szerint nem volt bevezetve a víz és mindig hideg volt. Tornaóra előtt ő mindig elbújt a padok mögé, ott öltözött át, hogy meg ne lássuk milyen koszos a lába. Amikor a tornaszőnyegen piszkos nyomot hagyott a zoknija, akkor mi – a tíz évesek eszével – bizony nevettünk. Nagyon gyerekek voltunk még. Egyik reggel aztán nem jött iskolába, és aztán sem jött már soha többet.

A környékbeli nagyobb fiúkkal mindenféle hulladékból tutajt építettek és a bányatavon próbálták ki. Mivel ő volt a legkisebb, hát ő ült bele egyedül. Aztán már minden olyan gyorsan történt, valahogy beesett a vízbe, aztán már nem tudott kijönni, hiába tudott úszni. Kihúzták, de már késő volt. Gépek tartották életben még pár napig, de akkor ő már nem volt sehol.

A temetésén ott voltunk mind. Az osztályfőnök nem engedte, hogy megnézzük, mégis belopóztunk a kápolnába. Teljesen olyan volt, mintha csak aludna. A homlokára volt ragadva a haja, az arca is piros volt. Mint aki épp most ért vissza futva a fagyistól, pont olyan arca volt. Amikor már csak pár perc volt a szünetből, de nekünk égetően szükségünk volt egy fagyira, akkor mindig ő szaladt el a boltig. Gyors volt, mindig visszaért becsengetésre.

A temetőben az édesanyja nagyon sírt, és azt kívánta, hogy törjön el a lábuk azoknak a fiúknak, akik ott voltak akkor a bányatónál. Állítólag pár nap múlva az egyik fiúnak tényleg eltört a lába. Aztán mindenki azt mondta, hogy ez csak boszorkányság lehet.

Nem tudom, hogy Dani édesanyja valóban boszorkány volt-e, meg azt sem tudom, hogy vajon mit csinálna, hogy nézne ki most Dani, ha élne még. De az biztos, hogy már neki is lenne bajusza.