Az asszony szája sarkában keserű vonás húzodott, soha nem görbült felfelé, senki nem látta még mosolyogni. Tette a dolgát egyfajta konok hallgatással, ritkán szólalt meg, akkor is csak azért, hogy dorgáljon vagy utasítson. Nem volt hangos a szidása, de ha valakire ránézett, az illető gyorsan elkapta a fejét, és csinálta amit kellett. Szúros volt a tekintete, ám mást nemigen lehetett megállapítani a sötét íriszű barna szempárból. Szokatlan volt, mintha egy kemény üvegfal vette volna körül. Minden hajnalban egyedül érkezett a buszmegállóba, merev tartással, méltósággal haladt az ülőhelye felé, mindig ugyanoda, balra az utolsó ülésre telepedett. Télen kopott szürke kabát fedte szikár termetét, alatta régimódi gyapjú kosztüm, három változatban: hétfőn, kedden a sötétkék, szerdán, csütörtökön a barna, pénteken és vasárnap ,a templomban  fekete. Szigorú kontyba tűzte fel vékonyszálú fekete haját, karvalyszerű orra élesen kiugrott csontos arcából, melyről semmiféle érzelem nem sugárzott. Zárt világban élt, senki nem tudott róla semmit.

 A varrodában időtlen idők óta dolgozott. Ő vezette a gallér-varrók részlegét. Senki, még a legidősebb munktárs sem emlékezett mikor került oda. Soha nem léptették elő, nem is látszott, hogy erre törekedett volna. Az asszonyok megszokták, hogy ilyen, az ebédkor sem próbálták már bevonni a csevegésükbe.

  A leány, akinek valahonnan balkéz felől volt egy gyereke, szeleburdi teremtés volt. Mindig mindent elmesélt magáról, szeretett fecsegni, érdekes jelenség volt a maga kissé bolondos lófarkával, mely égővörösen jelezte mindig, hogy éppen merre jár a varrógépek között. Szeplős arca könnyen lángra gyúlt, de ez sosem tartotta vissza attól, hogy sokszor már már trágár módon viccelődjön. A gyermeke apjáról nem beszélt soha, mást mindent a köz tudomására hozott. Szemeiben életkedv villogott örökké, bár tudvalevőleg nehét helyzetben volt. Az iszákos mostoha apjával kényszerült egy viskóban lakni, az apjára nem is emlékezett, anyja három éve meghalt. Állandó pénzzavarban volt, mostoha apja elvette, majd elverte a fizetése nagy részét, reggelente sokszor karikás szemmel érkezett, mint aki semmit nem aludt. A gyermeke a lány nagyanyjával lakott, szegény teremtés mindegyre mondogatta: csak egy lyuk, csak egy icipici lyuk lenne ezen  földön, ahol eltűrnek bennünket a kisbogárral! Én lennék a legboldogabb nő a földön! De ezt is olyan lelkesen tudta mondani, hogy mindenki meg volt győződve arról, hogy hisz benne: lesz egy ilyen lyuk.

  Egy reggel a karikák mellett  friss verésnyomok éktelenkedtek a lány szeme körül. Kisírt szemei duplájára dagadtak, egyáltalán nem mosolygott. Szokatlanul csendesen tette a dolgát, jött ment a műhelyben, hordta a varrónők keze alá a gallérhalmokat, vitte a kifogyott helyére a kért cérnákat. Egyik asszony nem bírta tovább, megkérdezte mi történt?

 Mintha csak erre várt volna. Lavinaként ömlött belőle a szó: Hát ami szokott! Már megint részeg volt! Tiltakoztam, nem engedtem,  hogy az ágyába cipeljen! Szajhának hisz, mert férj nélkül szültem a gyermeket...-halkult el a hangja, és bíborszínű lett az arca- Eddig nem sikerült neki meggyaláznia, eddig csak úgy ütött, hogy ne látszodjon...De az éjjel már erre sem ügyelt...-megtörten rogyott le egy székre- Nem tudom meddig bírom...Nincs hova menjek. Már csak a válla rángatózott ahogy a zokogás rázta, nem szólt többet.

  A szúrós szemű asszony lépett mellé. A vállára tette a kezét, és csendesen ennyit mondott: Öltözz, gyere velem. A lány tétován, kissé ijedten nézett fel, de negedelmeskedett. Az asszonyok újra nekiláttak a varrásnak, most valahogy nem volt kedvük átkiálltani egymásnak egy-egy élcelödő megjegyzést.

 Az idősebb nő egy takaros kis házhoz vitte  a leányt. Odabenn a lakatlanság semmihez sem fogható, kissé dohos szaga terjengett.

 - Itt van ez a kis házikó. Öt éve, mióta a szüleim meghaltak, próbálom eladni, sikertelenül. Szerettem volna az én otthonomat felújítani az árából. Ezt most neked adom. Ráíratom a nevedre. Légy benne boldog a gyermekeddel, mutasd meg, hogy te egy jobb életre vagy hivatott.

A lány tágra meredt szemmel nézte a nőt. Hosszúra nyúlt csend után szólalt meg:

- Hát magának akkor mi marad...???

-A tiszta lelkiismeretem, kedveském, a tiszta lelkiismeretem...

( A történet igaz. Amióta tudok az esetről, számtalanszor megfordul a fejemben: vajon hányan lennénk képesek segíteni ennyire önzetlenül?  Kockáztatva, hogy esetleg nem is érdemes rá az illető...Vajon mi késztette ezt az asszonyt ekkora nemes tettre? Vajon mi történhetett az ő életében? )