Elment. Tudom, hogy ebben az életben nem láthatom többé, csak a másikban, ami felfoghatatlan s érthetetlen, de hiszem, hogy létezik. Valahol ég és föld között van egy láthatatlan kapu. Talán éppen egy szivárvány az, amit manapság ritkán látunk, mert az ember kezd eltávolodni az igazi valóságtól, mely az egyszerűségben rejlik. Minden életúton halál a végállomás. Az én édesanyám egyszerű asszony volt, de ÉDESANYA a szó legnemesebb értelmében, akinek nem volt más célja a földön, mint gyereket nevelni. Arra tanított, hogy megtudjunk állni a magunk lábán, de segítségére legyünk másoknak, akik nálunk gyengébbek, elesettebbek. Azt tanította, amitől ember az ember. Hatan lettünk most árvák, de nem vagyunk egyedül. Ez a nagycsalád értelme! Itt vagyunk egymásnak és folytathatjuk azt, ami szüleink távozásával megszakadt. Az édesanyám lelki szemeim előtt bizonyára boldog és szabad. Kiszabadult beteg testének fájdalmas börtönéből, újra az a vidám kislány, aki virágos réteken szaladgál, madárfészkek után kutat és ruhástól fürdik a hegyi patakokban. Életútján gyakran vándorolt mezítláb, gyerekként hol futár volt, hol cseléd, hol pásztorlányka. Mégis megtanult gyönyörűen írni, szépen olvasni és gyönyörködtető módon énekelni. Az Ő meséin nőttem fel, Ő adta számba az ízes szavakat. Mindig azt mondták én hasonlítok rá a legjobban. Annyi mindent kaptam tőle, hogy ezt csak most, magam is szülővé válva kezdem megérteni és eszembe jut a népdal „… édesanyám sok szép szava, mit fogadtam, mit nem soha. Megfogadnám, de már késő. Hull a könnyem, mint az eső.”

2017 március 21.