Szédelegve, kissé bepánikolva állok a nagy áruházban, ötvenbanissal szerzett, kissé rozsdás vas-kocsinak támaszkodva. Jó szolgálatot tesz a csúnya szerkezet, lágyuló térdeim nem biztos, hogy megtartanának maguktól. Szemem, agyam keresi a menekülési útvonalat. Nincs, egyelőre nincs. Fokozódik a mellkasomban a nyomás, erőltetve hajtogatom magaban, mint egy mantrát: semmi baj, nem leszel rosszul, nem ájulsz el. Hol a kocsinak, hol nekem ütközik valaki, néhányan már furcsán néznek rám, bizonyára látszik rajtam a tehetlenség. Félek, hogy valaki megkérdi, mi a baj. És attól is, hogy senki nem kérdi meg. Rápillantok a kocsi tartalmára. Zacskóban két citrom, egy méretes, szív alakú zeller, pár sáros murok, vigyorgó káposztafej. Még csak a zöldség részlegen tartok, sok minden hiányzik a listáról, tovább kellene mennem. Nem tudok. Mereven nézem a citromot. Rikácsoló női hang üvölt a hátam mögött: " Nincs, nem érted? Honnan tudjam? Máskor gyere te is velem, ha olyan okos vagy!" . Tovább halad, már csak a hang hallatszik, nem érteni a szöveget. A hangszoróból a dzsinglebell csillingel, kétségbeesetten igyekezve ünnepi hangulatot kelteni. A mérleges alkalmazott halálosan fáradtnak tűnik, gépiesen veszi el a felé nyújtott mérendő árut. Mi ez? Istenem, mi van a világgal, emberekkel? Bábeli zűrzavarban rohanunk, versenyt futva idővel, pénzzel, nem is nézünk egymásra, olyan az egész, mintha a hipnotizált tömeg parancsszóra cselekedne. Gyorsak a mozdulataim, kipakolom a kocsi tartalmát a koszos almákra, aztán elindulok, kissé erőszakosan törve az utat, a kijárat felé. Olyan mint egy rémálom. Megyek, haladok, de nincs vége sose. Van egy halvány fény, ott, arra, látom a mesterséges világításon áttörő kinti, kissé borús, de természtesebb világot. Atyám, csak már ott lennék! Egy pénztárhoz érek, megpróbálok átfurakodni az egy két hasznos, de zömében haszontalan dolgokkal megtömött kocsik között, de nem engednek. Visszalöknek, rámpirítanak, hogy hova tolakszom. Igyekszem mosolyt erőltetni magamra, és kitátom a szám, válaszolni szeretnék. A hang benn marad. Feladom, zúgó füllel, kába fejjel állok. Hátulról meglöknek, roggyan egyet a térdem, de még tartom magam. Kivárom a sorom. A biztonsági őr gyanúsan néz, mikor észleli, hogy semmi nincs a kocsiban, de aztán megnyugodva fordul el, amint látja, hogy szatyor sincs nálam. Fehérek az ujjaim a műanyaggal bevont vasrúdon, csak a szabadban lököm el magamtól a nyikorgó kerekű monstrumot. És futni kezdek. El, el innen, el ebből a világból, el ebből a pokolból. Levegő után kapkodva érek haza.

Otthon vesszőből font kosarat veszek a kezembe, és lemegyek a piacra. Itt is sáros a murok, a zeller jóval kisebb, kissé fekete a körme a káposztás hordóban halászó néninek, de jó szívvel mér ki ráadásnak egy liter káposztalevet, ízes tájszólással biztatva: estére, lelkem, süssön egy kis pityókát, s igyák hozzá meg, egészséggel!