Újra és újra el kell mondanom, kiszakad a lelkemből, ki kell kiabálnom, meg kell értetnem mindenkivel! HAZAJÖTTEM! Féltve mondta jóbarát, kárörvendve ellenség: nem lesz jó, más a város, nem az amit vársz, megbánod majd...Igazat is szóltak, de mégsem... Mert öregebb lett a város, velem együtt, változott is... Plasztikai sebészek kegyetlen kézzel próbálták fiatalítani, itt -ott felvarrtak egy egy ráncot, máshol otthagyták a májfoltot, nagyobították is kebelét, egy-egy torzszülött gyermeke is lett, de azért mégiscsak ugyanaz. A féltő, ölelő anya, a kedves utcáival, redőivel, árnyékot tartó fáival, befogadó, minden gyermekét hazaváró Marosvásárhely. A Poklos-patak rozsdás hídkorlátjának dőlve látom amint gyerekként ott játszodtunk...Merészet gondolok, lemászok a marton...Megcsap a semmihez sem hasonlítható szaga...apró ebihalak fickándoznak a sekély vízben...jó újra gyermeknek lenni...

 Megfognám a kezed, drága honfitársam, és hazavezetnélek. Megsimogatna a város, ha szomorú vagy, erős karjaiban tartana, ha arra vágysz, felemelne, ha elbotlanál...Mégsem tehetem, kicsinyke porszem vagyok...De mustármagnyi hitemmel mindennap imádkozom, hogy hazavezessen az Úr mindenkit aki hazavágyik...

 Hazatérni, megtérni mint tékozló fia a városnak : jó. Itthon a bánat is színesebb, és most értem a költő szavát: inkább eszem itthon a fekete kenyeret...mint máshol a puha fehéret...