Sose felejtem el. Álltam a márciusi napsütésben az alföldi kis falucska főterén, amelynek immár tizennyolc éve voltunk lakói. Láttam az újonnan felavatott emlékművet a falatnyi parkocskában, mely fából készült, de nem is ez volt a lényeg számomra benne. Hanem az, hogy kimondottan képviselve volt Erdély is a szoborcsoportban.
Eszembe jutott a sok megaláztatás, melyben részünk volt a tizennyolc év alatt. Hogy mikor megérkeztünk, és beköltöztünk egy szobás kis kényszerlakásunkba, hányan súgtak össze a hátunk mögött: románok. Hányan mondták ki hangosan is...Volt aki jóindulattal próbált lenni irántunk, mondván, hagyjátok szegényeket, a román is csak ember. Milyen fájdalmas volt, mikor megkérdezték, hogy mikor magyarosítjuk a nevünk, mikor a háromnapos kenyeret kaptuk a boltban, egy kaján megjegyzéssel, miszerint a román ugyis ehhez szokott, mikor megkérdezték tíz év múlva, hogy: jééé, te ilyen jól beszélsz magyarul? A gyermekem megyei, országos versenyeket nyert, és az iskolaigazgató büszkén mondta, hogy milyen ügyes, pedig román. Mikor ugyanez a gyermek felcseperedve, teológusként istentiszteletet tartott a helyi templomban, megdicsérték, hogy szépen megtanult magyarul, biztosan nehéz volt egyetemet végeznie román létére...Mikor 16 év után megkaptuk a magyar állampolgárságot, az ünnepélyes eskütétel után a polgármester azt mondta: nem hittem volna, hogy viszik valamire az életben maguk is. Megkérdeztem, hogy érti ezt, a válasz lesújtó volt: hát, asszonyom, román létükre felnevelték a gyermekeiket, házat vettek, és lám, most állampolgárságot is kaptak...Eközben gúnyosan csillogott a szeme...
És tizennyolc év után, ott álltam a falucska főterén, a parkocskában egy erdélyi momentummal az emlékmű csoportban. Könnyes lett a szemem, de nem töröltem le....hagytam, hadd csorogjon, le, le egészen a földig, a magyar földig, melynek hátán én is élek, melynek sorsa nem közömbös számomra, melyet tiszta szívből szeretek, melyre büszke vagyok, melyért élni-halni tudok. Abban a felemelő pillanatban, megbocsátottam a kis alföldi falunak minden sérelmet. Tiszta lélekkel tudtam megbocsátani, Istent is kérve: bocsássa meg nekik, nem tudták mit cselekszenek...
Számomra felejthetetlen március tizenötödike volt ez, letisztult bennem valami...Hála érte.
A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.
Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz