Szinte nesztelenül siklott a vonat a síneken. Hegynek fel, völgybe le. A kora nyári estében szépséges táj tárult elé. Csak lassabban haladna a vonat… Hogy csodálhassa. Hogy a tekintélyt parancsolóan nagy házak falai közé életet képzelhessen, sorsokat találgasson. Valami hiányzik, töprengett. Percekig nem jött rá, mi az. Aztán egyszer csak világ gyúlt a gondolataiban.Az emberek! Hol vannak az emberek? Minden ház udvarán katonás rend. Nincs egy elgurult és otthagyott labda, egy hanyagul hátratolt szék, egy félig üres pohár a kerti asztalon, ami élet jeleit mutatná. A házak háta mögött megbúvó sűrű erdő is, mintha túl rendezett lenne. Szép, nem vitás, szeretne egyet sétálni a fák között. De valahogy valami hiányzik. Ne képzelődj, már megint, intette magát, s elhessegetve a gondolatokat tovább legeltette szemét a gyorsan tovatűnő tájon. A vonat nesztelenül siklott… Az ablakok hermetikusan zártak, a levegő mesterséges volt odabenn. Kellemesen hűvös. Az ülések patyolat tiszták. Az utasok halkan, diszkréten viselkednek. A jegykezelő végtelen udvarias. Az étkezőkocsiból időnként kávéillatú kis guruló alkalmatossággal vonul végig egy kifogástalanul elegáns pincér. És ez a másodosztály – fut át rajta a felismerés. Milyen lehet az első osztályú kocsi? Hiába, na, ez kérem Svájc.

————————————————————————————————————————————————————————-

Katt-katt-katt. Ssikitiki-ssikitiki-ssikitiki. Nehézkesen, zakatolva, kanyarodván már-már sikítva kapaszkodott a vonat, hegynek fel, aztán egy kissé nagyobb lendülettel völgybe le. A táj csodálatos. Vad rengeteg, sietve csobogó jéghideg patak, itt-ott megbúvó apró házikók, elhagyott, omladozó csűr. A megnyugtató zöld ezer árnyalatán játékosan, szikrázóan táncolnak a nap sugarai. Ott az udvaron egy összegyűrt durva szövésű pléd, rajta nyitott könyv, melyet a szellő komótosan lapozgat, mint láthatatlan kéz. Még elgyönyörködne a csendéletben, de a vonat tovább halad. Cigány asszony tarka rokolyája villan az erdő szélén. Valamit sűrűn hajolgatva szedeget egy ócska kosárba. Mezítlábas purdék rohangálnak körötte, egyikük megbotlik, elesik, de mintha semmi nem történt volna, a következő pillanatban már tovább szalad. Furcsa ellentétben a sebes patakkal, szoborszerűen ül egy horgász, egyenes háttal, csak a damil rezeg finoman, majd hirtelen megfeszül. Életre kel a szobor. A vonat sikítva vesz be egy kanyart. A vagon ablakai nyitva, a koszos függönyöket ide-oda csapkodja a huzat. Az ülések szakadtak, néhol kibújt a bélésük. Az utasok zajongva nyüzsögnek, kisgyerek szaladgál ingadozva az ülések közt. A pocakos kalauz inge kilóg a nadrágból, sapkája félrecsapva izzadt homlokán. Zörögve fut végig időnkét a kocsin egy farmeros fiatalember, szendviccsel, kávéval megrakott, szekérre emlékeztető alkalmatosságával. Vonatszag van- mosolyog magában a felismerésen. Füstös, kissé büdös, az ember bőrére rakodó szag. És meleg. Nincs első osztály. Ez kérem, Erdély. Az otthon fájóan simogató, meleg érzése bizsergeti meg. Boldog.