Virágsors és embersors – annyira hasonló mindkettő. A virág feladata, hogy kinyíljon, és sziromcsodájával meg illatmámorával hirdesse a jót a környezetében. Az embernek pedig szintén az lenne a küldetése, hogy a benne élő jót megossza másokkal.

Sokszor adódik, hogy virágok ezreit hintik valaki elé, csak azért, hogy a hódolat kifejezésre jusson. Sokszor megtörténik, hogy emberi életeket szórnak az emberi viszály óriás bálványának lábai elé. Akik ezt a bálványt imádják istenként, azoknak nem szép a virág, nem fontos az ember élete.

Kovács Ferenc is ugyanezt a sorsot élte a Második Világháborúban. Őt is, mint egy rózsaszirmot hintették a hadisten lábai elé. De legnagyobb szerencséjére Ferenc bácsi azon rózsák közé tartozott, amelyek nem merültek el végképp a durva bakancsok által mélyre dagasztott sárban – lehajolt érte egy még nagyobb hatalom, az igazi Isten, és fölemelte, letörölte szirmairól a szennyet, hogy tovább virágozhasson, hogy véghezvihesse a lelkében élő jót.

Kovács Ferenc bácsi 1923. január 28-án született Mezőbergenyében. Itt sarjadt, itt nőtt fel, és remélte, hogy a felnőttévek is angyalszárnyakon lesznek majd szépek, könnyűek. De a virágsors másképp alakult: 1944. szeptember 4-én megérkezett a katonai behívó könyörtelen parancsú pecsétes levele. Itt kellett hagynia a szülőfalut, és mennie kellett.

Mint minden bevonulót, úgy Ferenc bácsit is az ölelő karok szeretetéből tépte ki a történelem, és vitte hosszú-hosszú útra. Kegyetlen út volt: a bakancsok a virágokat taposták, a háború a lelkeket. Ezt mesélte el 84 évesen, életének utolsó hetében. Még megosztotta velünk emlékeit, aztán 2007. május 10-én lezárult fölötte a szemfödél. A sírjára helyezett virágok jelzik, hogy élete nem volt céltalan.

*

Szolnoknál estem fogságba. – sóhajtotta Feri bácsi a betegséggel küzdve. Még kiképzés alatt levő katonák voltunk, amikor az oroszok elől Ausztria felé menekültünk. Úgy látszik, nem voltunk elég ügyesek, mert Szolnok közelében bekerítettek, és az egész csapatot elfogták 1945. március 31-én. Lefegyvereztek, és hoztak visszafelé faluról falura. Amíg Magyarországon voltunk, addig élt bennünk a remény, hogy elengednek, de amikor bevagoníroztak, akkor már tudtuk, hogy elvisznek.

Konstancán állt meg velünk a vonat. Ott gyorsan átvezényeltek a kikötőbe, mert már várt reánk egy óriási hajó.

A szerelvény összes foglyát elnyelte magába, és elindult velünk a tengeren. Amikor körülvett a végtelen víz, csak a hajó oldalán megtörő hullámok el-elmaradó fodra jelezte, hogy azért mégis haladunk. Szerencsére nem vittek nagyon messze: a Krím-félszigeten, Sevastopolban kikötöttünk. Csak egy romhalmaz volt az egész kikötő. Még látni lehetett, hogy valamikor szépen kiépített török város volt itt, de a németek mindent porrá bombáztak.

Majdnem két évig dolgoztunk, amíg keserves erőfeszítéssel újjáépítettük a rombadőlt épületeket. A bőséges munkához pedig bőséges koplalás is társult. Sanyarú körülmények között éltünk: egy nagy betonépületben aludtunk, egy rossz orosz köpeny volt a takarónk, a csajka meg a párnánk. Este korgó gyomorral feküdtünk, a korpaleves hamar átszivárgott a testünkön.

Lefekvéskor, amikor a betonpadlón a hideg miatt nem szállt le szemünkre az álom bársonyszárnyú angyala, társaim egy-egy mesét mondtak. Az elején azt hajtogatták, hogy csak nekem szólnak altatóul a tündérmesék, mert én voltam a legfiatalabb, de hamar megéreztem, hogy ugyanúgy a saját figyelmüket is így próbálták elterelni a kegyetlen valóságról. Hálával emlékezem reájuk, mert ott élt bennük a hit, hogy a mesével szebbé tehetik az éjszakámat. Hittek a jóban, és igyekeztek véghezvinni azt. Szomorú történet, hogy 3500-an kezdtük a városépítést, és csak 225-ön maradtunk életben. A többieket elnémította a kőpadló meg a koplalás.

Egyszer nagy bánat ért. Este még mese mellett aludtam el, és reggel arra ébredtem, hogy a két mesélő, akik soha nem fogytak ki a mesékből, megadták magukat a szenvedések ostromának…

Különös, hogy egy éjjelen haltak meg mindketten, mintha összebeszéltek volna. Attól kezdve nem hallottam több mesét, csak emlékezetemben visszhangzott még a tündéri csoda, amelyben a kitartás, a küzdelem a jóért elnyeri diadalát: övé lesz az élet!

Végre fölépült a rommá lőtt város. Szívünk mélyén reméltük, hogy ezzel hazaengednek a fogságból. El is hittük nekik, amikor azt mondták, hogy üljünk fel a vonatra, mert hazafelé visznek.

De mégsem hazafelé jöttünk, hanem elvittek egy Murguk nevű helyre, a Kaszpi-tengertől nem messze mezőgazdasági munkára. A szőlőkapálás könnyebbnek tűnt, így valamennyire felerősödtünk. Ezután fakitermelésben dolgoztunk egy erdőn.

1947-ben elterjedt a foglyok között a hír, hogy nemsokára elengednek. Minden nap vártuk a pillanatot, amikor bejelentik, hogy szabadok vagyunk. Legnagyobb bánatomra a magyarországiakat és a szerbeket elengedték, minket, erdélyieket nem.

A remélt szabadulás még sokat váratott magára. Elvittek Ukrajnába, és mivel egy egészségügyi ellenőrzésen az egyes kategóriába estem – vagyis munkaképesnek számítottam –, nem engedtek el, hanem tovább vittek Gorlovkára, a szénbányába. A korpalevest itt sem feledtük, mindennap kaptunk belőle – sok vizet kevés korpával.

Egyszer aztán kellemes meglepetés ért. Kijelentették, hogy minden fogoly kap levelezőlapot, és írhat haza. Szép csendben a játékszabályok között azt is megemlítették, hogy csak jót szabad írni, mert elolvassák, és csak azokat a leveleket küldik el, amelyekben nincs panasz. Így is jó volt, csak írhassunk. Idáig semmit sem tudtunk az otthonmaradottakról, és ők sem rólunk. Ahogy megkaptuk a lapokat, nyomban nekiestünk, és írtunk apróbbnál apróbb betűkkel, hogy minél több férjen a lapra.

Ma is megvan a levél. Rózának, a kedvesemnek írtam hamarabb az egyiket, a másikat Lajos öcsémnek. Lajostól kaptam választ, Rózától nem. Mivel választ csak a levelezőlap hátuljára lehetett írni, ezért Róza nem válaszolt, megtartotta magának a levelemet.

Végtelenül megörvendtem a Lajos öcsém levelének:

„Kelt levelem 1948. III. negyedikén. Kedves bátyám, első soraimban is tudatlak, hogy hála Istennek, jó egészségben vagyunk, melynek párját kívánjuk számotokra a Jóistentől. Továbbá tudatlak, kedves bátyám, hogy (itt nem olvasható a levél) nagyon jól vannak. Ha téged is az Isten megsegítene, hogy haza gyere, mert akik veled elmentek, mind hazakerültek, és már megházasodtak, csak te vagy az a szerencsétlen, akit az Isten nem segít, hogy hazatérj. Tudatlak, hogy Póli (a testvér) férjhez ment és Eszter is. Most többet nem írok, maradok szeretettel a messze távolban. Tisztel az egész család, boldog húsvéti ünnepeket kívánunk.”

Ennyi volt az otthon szava, de különösen jólesett. Csak az aggasztott, hogy Róza nem írt. Mi történhetett, hogy nem válaszol? Csak ez a kérdés emésztett napról napra.

Végre elérkezett életünk legboldogabb napja, amikor szabadon engedtek, és hazahoztak Foksányba. Innen már nem kellett sok, a vágy röpített hazafelé. Aztán 1948. szeptember 21-én megérkeztem. Három éve nem láttam a falumat és senkit a faluból. Mohón ittam magamba a boldogság itthoni illatát. Legelső dolgom az volt, hogy a családom után megkerestem Rózát. Dobogó szívvel kopogtattam az ajtón, és a szívem majd kiugrott a helyéből, amikor ő jött elém tárt karokkal. Nyomban elmagyarázta, hogy miért nem válaszolt a levelemre.

-      Képzelheted, mennyire örültem ennek a levélnek! Meg akartam tartani magamnak örökre, ezért nem válaszoltam! Valahányszor elolvastam, mintha a hangodat hallottam volna! Nem akartam megválni ettől a kedves tárgytól.

Pedig nem volt hosszú levél, csak ez állt benne:

„Kelt levelem 1948. II. 10-én.

Kedves Róza, tudatom veled, hogy hála a Jóistennek, jó egészségben vagyok, melynek párját kívánom neked is a Jóistentől.

Kedves Róza, sokszor gondolok rád a messzi távolból. Régen volt az az idő, amikor egymást láttuk. Továbbá kérlek, kedves Róza, írjál az otthoni helyzetről, írd meg, hogy vagytok, írd meg, kik vannak otthon a jó bátyáitok közül. Most többet nem írok, tisztelem Márti nénit, Pólit, Jóskát, és téged. Most többet nem írok, maradok szeretettel a messzi távolból. Sokszor csókollak. Feri.”

Abban a pillanatban megbocsátottam, hogy nem válaszolt. Sőt utóbb még örvendtem is, hogy megvan ez a levél, mert ez is bizonyította, hogy a háromévi távollét, a kétségek ellenére is hazavárt engem. Még reménykedett, hogy újra látni fogjuk egymást. Még hitte, hogy a nehéz évek után jöhetnek szebb esztendők is.

És csodák csodája, kinyílt a türelem rózsája, mert 1949-ben az Úrasztala előtt mondtuk egymásnak – ki tudja már hányadszor? – a „szeretem” szót.

Talán azért jöhettem haza, mert az én Rózám hitt abban, hogy visszatérek. Ő teljesítette a reábízott feladatot: megvárt, hogy én is boldogan élhessek tovább, és az ő ölelése segített feledni a sok keserűséget…