Erdélyi magyarok a világban

"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"

Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Én a nénit akarom!

Ahogy egyre gúnyosabb vigyorral mutogatja reggelente a tükör szaporodó ősz hajszálaimat, egyre inkább a megszokások uralják napjaimat. Persze, fogkefémet vicsorogva szájam sarkába szorítva találok azért némi vigaszt bánatomra, miszerint az időautó fékpedálja számomra elérhetetlen. Azt mondják, talán csak lelkem ostoba hullámait csillapítandó, hogy a deresedő férfihalánték hatásos szexepil (csak így, magyarosan). A próféta szóljon általuk!

Büntetőjogi felelősségem teljes tudatában kijelentem azonban, hogy családom megfertőzése néhány vírussal berögződéseim népes táborából kizárólag a véletlen műve és általam semmilyen mértékben nem befolyásolható okora vezethető vissza.

A terjesztett kórok között van hétköznapi tüneteket produkáló, mint a pontban reggeli fél hétkor esedékes kávé, és van amolyan ünnepnapi vagy külső telephelyen jelentkező szindróma is.

Ez utóbbi általában Erdélyországhoz köthető. Hazaútjaink során mindig ugyanakkor indulunk, ugyanott állunk meg reggelizni, ugyanazokkal az egészségnevelő frázisokkal igyekszem meggyőzni gyermekem, hogy ne kövesse apja rossz példáját, és igenis létezik a nap első étkezésénél a cigaretta plusz kávénál vitamindúsabb menü is.

Aztán, már bőven a Székelyföld útjain poroszkálva, mindig ugyanabban a kertészetben veszünk virágot. Mert a hazaérkezést mindig ugyanabban a temetőben kezdjük… S a házba belépőnek illik köszönni övéinek, lakjanak ők bárhol…

Visszafelé pedig, immár lefelé a hegyről, éppen megpillantva a Kibédet jelző táblát, kimondatlan parancsszóra mindnyájan egy öreg nénit kutatunk. Kis, kopott asztalka mellett szokott ácsorogni az útpadkán, meglehetősen korosra fakult alacsony ház előtt. Asztalán hagyma, paszuly, méz.

Sok-sok asztal szegélyezi a kibédi utat. Vannak nagyobbak, fényesebbek, mázsányi háztáji súlya alatt hivalkodóbbak. Vannak mindenféle állványok, akasztófái látványosra összefűzött hagymafonatoknak.

Az „én nénimnek” nincs szüksége reklámra. Aszott, töpörödött asszony, fekete, hosszú szoknyáját enyhe mosópor-allergiától szenvedő kötény óvja a zöldségforgalmazás mellékzöngéitől. Fején a tikkasztó nyári szaunában is fekete kendő.

Áll mozdulatlanul. Előtte csillogó autóremekek suhannak el, mintha két, évszázadokkal elválasztott világ találkozna a poros útpadkán.

Nekem mégis az a néni kell!

Nem ismerem, nevét sem tudom. Nem szép, amint apró szemeivel vizslatja szándékom, ahogy közeledek hozzá. Vékony, karvalyszerű orra még ifjúkori lehetséges vonzóságra sem utal.

Nekem mégis az a néni kell!

Talán nagyanyám is lehetne, szárazra barnult ráncai megszámlálhatatlan évgyűrűként teszik korát megfejthetetlenné.

Nekem mégis az a néni kell!

Pedig a hagymának sem áll szándékomban oltárt emelni a konyha egyik nélkülözhető falán. Sőt, az őszülő halántékkal ellentétben, szerintem a szexepilemen sem lódít, legyen bár az a híres-neves kibédi hagyma is. Mely, mint köztudott, édes és ízdús, inkább enni, mint főzni való, rendesen tárolva jó sokáig eláll. És, bevallom, elég ránézni, s egy kicsit otthon érzem magam általa. Otthon, a néninél.

Annak ellenére, hogy Kibédtől még vár rám egy-két óra zötykölődés, ha le szeretném tenni a virágot őseim sírjára.

Egyszer egy okos ember valami olyasmit mondott, hogy csalódik az, ki a boldogságot valami nagy dolognak várja, valami elsöprő érzelemnek. Szerinte a boldogság sok apró részletörömből állhat össze. Olyan aprókból, melyeket gyakorta észre sem veszünk, miközben hatalmas durranásokban reménykedünk s azokra várunk.

Nos, a kibédi néni, aki énnekem annyira kell, megmutatott nekem egy parányi örömöt. És a kis öröm azonnali felismerésének csodáját. Megtanított hinni a piciny csodákban, atomnyi boldogság-morzsákban.

Pedig a néni nem tett az égvilágon semmi különöset.

Egy novemberi délelőttön, midőn a nap még kegyesen felénk utalta néhány bágyadt sugarát, megálltunk kicsiny asztalánál. Őt láttuk meg elsőként, beérve a faluba, más okunk nem volt rá. Dünnyögött egy fáradt jónapotot, apró szemeivel rám nézett, vékony, karvalyszerű orra fura árnyékkal sminkelte barnás ráncait.

Hagymát kértünk tőle. Tőle nem várt fürgeséggel kezdte szállítható méretűre alakítani a fonatot, az egyetlent, amit kirakatába kiállított.

- Hozok egy szatyrot – mondtam neki, s előkotortam egy hatalmas, mifelénk szuper, hiper, mega, gigaáruházakban kapható műanyag átalvetőt. Beletette a hagymát, elindultam zsákmányommal a csomagtartó felé, míg az allergiás kötény alól csekély méreű pénztárcába csörgette a kapott fémpénzt. Majd utánam szólt:

- - Fáin szatyor!

- S amint visszanéztem rá, apró szemei elmosolyodtak.

- Egy töredék másodpercre minden barázda kisimult arcán. És az a mosoly maga volt a csoda! Valami olyan őszinte derű, olyan hamisítatlan huncut szemvillanás, amit eddigi életemben csak székely asszonyoktól láthattam. Egy pillantás, mely látszólag maga a tökéletes közhely, de rajtam akadálytalanul áthatolt. És ott, akkor, arra a töredék másodpercre, nagyon boldoggá tett. Mert valami átívelt közöttünk, amit csak azonos gének képesek létrehozni. Valami, túl minden logikán, értelmen, szóba préselt gondolaton, minden vélt vagy valós érzelmen. Valami, amitől istenigazából otthon lehettem. Valami, ami azonosít bennünket, Kibéden, Magyarországon, s talán az Északi sarkon is. Ami márványkeményen szembesít a vágyott valósággal: együtt vagyunk, egyek vagyunk.

- Persze, lehet, hogy a hosszú kocsikázás koktélként rázta össze agysejtjeimet. Lehet, hogy azt láttam s éreztem, amit látni és érezni akartam. Lehet, hogy az út poros padkája kegyesebb volt hozzám, mint saját, otthoni tükröm, és jótékonyan rózsaszínűre retusálta az amúgy roppant szürke novemberi délelőttöt. De ha álom volt is, nekem azóta is csak az a néni kell.

- A fáin szatyrot belenyomtam kérges tenyerébe. Elővettem egy másikat, kevésbé fáint, de ahhoz elég öblöset, hogy magába ölelhessen mindent, ami a kis kopott asztalkán volt, paszulyt, mézet.

- Azóta eggyel szaporodott vénülő bogaraim hosszú sora. És legújabb szerzeményemmel is fáradhatatlanul fertőzök. Hogy mind többen akarjuk azt a nénit!

Megtekintések: 441

Tetszik

23 tagnak tetszett

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Dósa Lajos Május 12, 2011, 10:07pm: Kedves Alpár!

Szép írás. Azt a kibédi hagymát én is öntöztem, ültettem és kapáltam kicsi kapával - kibédiként, ditróiként és most kunhegyesiként. Ezért is esett jól, hogy az a szikár - huncut mosolyvillanás elérzékenyített téged is. Kimegyek, behozok egy fej hagymát, amit otthonról hoztam, s nekilátok szalonnával...

Hozzászólt Kenesei Aurélia Május 12, 2011, 7:48pm: Azért még annyi idetartozik-ezer ölelés Gyuri a kép szépségéért!!

Hozzászólt Kenesei Aurélia Május 12, 2011, 7:46pm: Nagyon de nagyon fáj -az a mosoly-miért nem én láthattam,miért nem én vihettem haza ezt a megismételhetetlen mosolyt.Irigykedve mondom neked,én is láttam sokszor és sok nénin ezt a mosolyt.Láttam annak idején Édesanyám szemében,nagyanyám szeme sarkán s most lehet,hogy én is hordozom magamban,a szememben ezt a mosolyt.Istenem istenem miért nem én írhattam le??-miért nem lehetek ennyivel gazdagabb.Én nem is tudtam,hogy egy mosolyt is lehet irigyelni.Ha jól meggondolom most már a mienk is mert leírtad és sírva ivódik belénk az ami csak a mienk.

Hozzászólt Tállai Enikő Május 12, 2011, 2:09pm: Kedves Alpár!

Nagyon jól megírtad a veled történt kis "halk szirom-csodát". Nekem erről egy Reményik vers jutott eszembe, amit bemásolok. És igen egyetértek a hétköznapok csendes, halk kis csodáival, amit ha fűzérré fűzünk az a boldogság.

Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Szodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre,
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? - s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.

Reményik Sándor

Hozzászólt Pasztai Reka Eva Május 12, 2011, 1:09pm: Nagyon jol esett e sorokat olvasni. Meg is konnyeztem. Igen, en is igy erzek es ezek az erzesek tartanak ossze bennunket, magyarokat..... Ettol vagyunk kulombek sok mas embernel, mert sajnos, nem mindenki rezdult meg az anyoka lattan. Nekem is van egy oreg nenim a Nagyvaradi piacon, akit - amikor hazamegyek - mindig megkeresek... talalgatom: vajon ott van-e meg? vajon locsolgatja - e naphosszat a portekajat az asztalon, alkudozo vevokre varva? Vajon tudok-e megint oromot szerezni azzal, hogy ujra megkeresem es osszevasarolom az asztalon levo portekat? Vajon el-e meg?!...mert az ido telik es mind kevesebben varnak minket haza.....Nagyon szepen irtal. Koszonom a szep perceket.

Hozzászólt Csutoros Ernő Tamásné Tihanyi Ir Május 12, 2011, 12:45pm: Hát, igen. Ez az, amit itt Magyarországon nagyon kevés embernél észlelünk. Ők nem tudják mi az HAZA MENNI és onnan HAZA JÖNNI.

Az, hogy van egy szegény kis öreg néni, Istenem, mindenütt van és sokszor, ha olyant lát az ember, elszorul a szíve, lehet mi is leszünk ilyen öregek, fáradtak, még szegények is, egyedül is, és jól fog esni, ha valaki csak egy szép szóval, vagy tisztességes köszöntéssel közelít felénk (nem undorral vágja hozzád, rád sem nézve, hogy "jónapot" és utálja, hogy lát, mert öreg vagy, esetleg beteg is).

Amíg otthon laktunk, egy magyar rendszámú autó láttán, nagyot dobbant a szívem, titokban, hogy senki ne lássa,- mert már esetleg ezt is hazaárulásnak, vagy bűnnek vették volna- megsimogattam azt az autót, mert az egy darabot jelentett a MAGYAR HAZÁBÓL. Ezt "itthon" nem is értenék meg soha.

Nagyon örülök, hogy még vannak ilyen érzelmű emberek, mint Te, aki ezt a szép történetet írtad.Isten áldjon, és, ha van gyermeked, gondolom átadsz neki a Tiedhez hasonló érzelmeket és tisztelettudatot az emberek iránt, akár öreg, akár fiatal.

Hozzászólt Bohm Erzsebet Május 12, 2011, 11:43am: Ma reggel amikor kinyitottam az Erdelyi Magyarok a Nagyvilagban ,nagyon tetszett a fenykep, nagyon jo kep.Megprobaltam lerajzolni azutan elolvastam a tortenetet . Nagyon szeretem ezeket a nenikeket.Sajnos mind kevesebb es kevesebb marad beloluk. A vilag valtozik ,a piacon ahova jarok meg vannak ilyen fejkendos oreg nenikek ,petrezselyemmel,tarkonnyal ,kaporral ,amit meg tudnak termelni a tombhaz elotti kis kertben.Orok eletukben zoldseget termeltek, ebbol elt az egesz csalad csak most tombhazba kerultek a nyugdijuk anagyon kicsi mert az allamnak nem dolgoztak .

Remelem meg ebben az evben megtalalom en is a kibedi nenit a kapu elott. Meghatott az irasod .Koszonom szepen.

Hozzászólt Stenczer Enikő Május 12, 2011, 11:34am: Kedves Kercsó Alpár!

Érzelemdús történetedet olvasva, egy apró kis könnycsepp telepedett a szemem sarkába.

Amit viszont a szívemben elindított, azt nem tudom kifejezni szavakban: - egyszerre öröm, keserűség, és valamiféle megfoghatatlan magasztos érzést, amelyet elneveztem "Erdély érzésnek".

Írásodhoz szívből gratulálok és szurkolok Neked, és annak, hogy "mind többen akarjuk azt a nénit"!

Meghatódottsággal:

Enikő

Hozzászólt Szőcs Katalin Május 12, 2011, 10:54am: Kibéd és környéke régi őskultúra nyomait tárta fel. Gondolok itt a kibédi madárlány- kancsóra, amely többezer éves hun teremtésregével kapcsolatos. A teremtéssel és az Istenanya madarával függhet össze. A bronzkor előtt ábrázolták az istenanyákat madár alakban. A rege szerint a Földanya teremtette a világot- csillagokat- napot -földet. A munkája során búvárkacsává változott, hogy felhozza a földet a víz alól és megteremtse az első ősdombot. Miután a napot megszülte, az nem akart a neki kijelölt pákyán maradni és kara-ülüvé változván felvitte az égre és oda kikötözte.

A vidék másik jellegzetessége az angol királynővé lett Rhédey Klaudia (Erdószentgyörgy) hazája.