Ahogy egyre gúnyosabb vigyorral mutogatja reggelente a tükör szaporodó ősz hajszálaimat, egyre inkább a megszokások uralják napjaimat. Persze, fogkefémet vicsorogva szájam sarkába szorítva találok azért némi vigaszt bánatomra, miszerint az időautó fékpedálja számomra elérhetetlen. Azt mondják, talán csak lelkem ostoba hullámait csillapítandó, hogy a deresedő férfihalánték hatásos szexepil (csak így, magyarosan). A próféta szóljon általuk!

Büntetőjogi felelősségem teljes tudatában kijelentem azonban, hogy családom megfertőzése néhány vírussal berögződéseim népes táborából kizárólag a véletlen műve és általam semmilyen mértékben nem befolyásolható okora vezethető vissza.

A terjesztett kórok között van hétköznapi tüneteket produkáló, mint a pontban reggeli fél hétkor esedékes kávé, és van amolyan ünnepnapi vagy külső telephelyen jelentkező szindróma  is.

Ez utóbbi általában Erdélyországhoz köthető. Hazaútjaink során mindig ugyanakkor indulunk, ugyanott állunk meg reggelizni, ugyanazokkal az egészségnevelő frázisokkal igyekszem meggyőzni gyermekem, hogy ne kövesse apja rossz példáját, és igenis létezik a nap első étkezésénél a cigaretta plusz kávénál vitamindúsabb menü is.

Aztán, már bőven a Székelyföld útjain poroszkálva, mindig ugyanabban a kertészetben veszünk virágot. Mert a hazaérkezést mindig ugyanabban a temetőben kezdjük… S a házba belépőnek illik köszönni övéinek, lakjanak ők bárhol…

Visszafelé pedig, immár lefelé a hegyről, éppen megpillantva a Kibédet jelző táblát, kimondatlan parancsszóra mindnyájan egy öreg nénit kutatunk. Kis, kopott asztalka mellett szokott ácsorogni az útpadkán, meglehetősen korosra fakult alacsony ház előtt. Asztalán hagyma, paszuly, méz.

Sok-sok asztal szegélyezi a kibédi utat. Vannak nagyobbak, fényesebbek,  mázsányi háztáji súlya alatt hivalkodóbbak. Vannak mindenféle állványok, akasztófái látványosra összefűzött hagymafonatoknak.

Az „én nénimnek” nincs szüksége reklámra. Aszott, töpörödött asszony, fekete, hosszú szoknyáját enyhe mosópor-allergiától szenvedő kötény óvja a zöldségforgalmazás mellékzöngéitől. Fején a tikkasztó nyári szaunában is fekete kendő.

Áll mozdulatlanul. Előtte csillogó autóremekek suhannak el, mintha két, évszázadokkal elválasztott világ találkozna a poros útpadkán.

Nekem mégis az a néni kell!

Nem ismerem, nevét sem tudom. Nem szép, amint apró szemeivel vizslatja szándékom, ahogy közeledek hozzá. Vékony, karvalyszerű orra még ifjúkori lehetséges vonzóságra sem utal.

Nekem mégis az a néni kell!

Talán nagyanyám is lehetne, szárazra barnult ráncai megszámlálhatatlan évgyűrűként teszik korát megfejthetetlenné.

Nekem mégis az a néni kell!

Pedig a hagymának sem áll szándékomban oltárt emelni a konyha egyik nélkülözhető falán. Sőt, az őszülő halántékkal ellentétben, szerintem a szexepilemen sem lódít, legyen bár az a híres-neves kibédi hagyma is. Mely, mint köztudott, édes és ízdús, inkább enni, mint főzni való, rendesen tárolva jó sokáig eláll. És, bevallom, elég ránézni, s egy kicsit otthon érzem magam általa. Otthon, a néninél.

Annak ellenére, hogy Kibédtől még vár rám egy-két óra zötykölődés, ha le szeretném tenni a virágot őseim sírjára.

Egyszer egy okos ember valami olyasmit mondott, hogy csalódik az, ki a boldogságot valami nagy dolognak várja, valami elsöprő érzelemnek. Szerinte a boldogság sok apró részletörömből állhat össze. Olyan aprókból, melyeket gyakorta észre sem veszünk, miközben hatalmas durranásokban reménykedünk s azokra várunk.

Nos, a kibédi néni, aki énnekem annyira kell, megmutatott nekem egy parányi örömöt. És a kis öröm azonnali felismerésének csodáját. Megtanított hinni a piciny csodákban, atomnyi boldogság-morzsákban.

Pedig a néni nem tett az égvilágon semmi különöset.

Egy novemberi délelőttön, midőn a nap még kegyesen felénk utalta néhány bágyadt sugarát, megálltunk kicsiny asztalánál. Őt láttuk meg elsőként, beérve a faluba, más okunk nem volt rá. Dünnyögött egy fáradt jónapotot, apró szemeivel rám nézett, vékony, karvalyszerű orra fura árnyékkal sminkelte barnás ráncait.

Hagymát kértünk tőle. Tőle nem várt fürgeséggel kezdte szállítható méretűre alakítani a fonatot, az egyetlent, amit kirakatába kiállított.

-            Hozok egy szatyrot – mondtam neki, s előkotortam egy hatalmas, mifelénk szuper, hiper, mega, gigaáruházakban kapható műanyag átalvetőt. Beletette a hagymát, elindultam zsákmányommal a csomagtartó felé, míg az allergiás kötény alól csekély méreű pénztárcába csörgette a kapott fémpénzt. Majd utánam szólt:

-            - Fáin szatyor!

-            S amint visszanéztem rá, apró szemei elmosolyodtak.

-            Egy töredék másodpercre minden barázda kisimult arcán. És az a mosoly maga volt a csoda! Valami olyan őszinte derű, olyan hamisítatlan huncut szemvillanás, amit eddigi életemben csak székely asszonyoktól láthattam. Egy pillantás, mely látszólag maga a tökéletes közhely, de rajtam akadálytalanul áthatolt. És ott, akkor, arra a töredék másodpercre, nagyon boldoggá tett. Mert valami átívelt közöttünk, amit csak azonos gének képesek létrehozni. Valami, túl minden logikán, értelmen, szóba préselt gondolaton, minden vélt vagy valós érzelmen. Valami, amitől istenigazából otthon lehettem. Valami, ami azonosít bennünket, Kibéden, Magyarországon, s talán az Északi sarkon is. Ami márványkeményen szembesít a vágyott valósággal: együtt vagyunk, egyek vagyunk.

-            Persze, lehet, hogy a hosszú kocsikázás koktélként rázta össze agysejtjeimet. Lehet, hogy azt láttam s éreztem, amit látni és érezni akartam. Lehet, hogy az út poros padkája kegyesebb volt hozzám, mint saját, otthoni tükröm, és jótékonyan rózsaszínűre retusálta az amúgy roppant szürke novemberi délelőttöt. De ha álom volt is, nekem azóta is csak az a néni kell.

-               A fáin szatyrot belenyomtam kérges tenyerébe. Elővettem egy másikat, kevésbé fáint, de ahhoz elég öblöset, hogy magába ölelhessen mindent, ami a kis kopott asztalkán volt, paszulyt, mézet.

-               Azóta eggyel szaporodott vénülő bogaraim  hosszú sora. És legújabb szerzeményemmel is fáradhatatlanul fertőzök. Hogy mind többen akarjuk azt a nénit!