Nagy hatalma van a reklámoknak! Végtelenül nagy. Megmozgatják az ember gondolatait és sokszor el is térítik az egyenes útról. A hírveréseknek köszönhető, hogy megtörtént a következő eset. De ahhoz hogy pontosan megérthessük a reklám és a tett szoros összefüggéseit, először nézzük a reklámot.

Az egyik marosvásárhelyi kereskedelmi rádióban naponta többször körülbelül így hangzott el a következő reklámtöredék: számítógép manapság kell már minden úri háznál.

Addig-addig itatódott az emberek tudatába a dolog, hogy Székelykövesden is követője akadt.

                Az egyik fiatal rászánta a fejét, hogy ő is olyan „csudálatas” masinát vesz, nehogy lemaradjon a kor követelményeitől. Csak egy gondja volt a szerencsétlennek: azt sem tudta, jóformán milyennek kell lennie egy számítógépnek. Igaz, hogy mielőtt vásárolt volna, itt-ott megtekintett néhány ilyen „kommpúdert”, de lényegileg nem sok fogalma volt a gépről. De hát ő „tíz osztájt” járt – inas „iskalában” –, így nem félt egyedül nekivágni a nagy költekezésnek. Elhatározta, hogy – amint hallotta, az erélyes és magabiztos fellépés csodákra képes – nem kér senkitől tanácsot, elmegy és bevásárol.

                Ment minden, mint a karikacsapás mindaddig, amíg belépett az üzletbe. Ott aztán volt látnivalója bőven. Legnagyobb szerencséjére előtte állt még egy vásárló. Pechére viszont hamar megtörtént valami aprócska adás-vétel, így semmi érdekeset nem szedhetett föl ez újfajta tudományból. Aztán jött a haddelhadd:

-        Poftiţi! Tessék! – szólt az elárusító.

Nosza, mindent bele – határozta el magát fiatal barátunk.

-        "Éggy ajan izé…, kommpúdert  aggyanak nekem!” – mondta határozottan, mint aki százszázalékosan biztos a dolgában.

-        Mégis milyen gépre gondolt, mire akarja használni? – kérdezte az elárusító. Közben a beszélgetést hallva előkerült a kollegája is.

-        Hogyhogy mit? Há’ ezek a gépek nem tudnak mindent? Nekem „ajant aggyanak”, amelyik mindent tud!

-        Mégis, mit szeretne dolgozni a gépen? – szólt a tapogatózó kérdés.

-        Na, idefigyeljenek! – robbant ki barátunk mesterségesen fokozva bátorságát – Velem ne játszódjanak, engem nem vernek át! Tudják meg, „én tanár vagyak”, és értek a gépekhez!

No, ennek már megvolt a kellő hatása. Meg is alázkodott becsületesen mindkét üzleti alkalmazott. Hogyisne, hiszen tanárral álltak szembe, aki aztán ért a számítógépekhez. Nem is próbálkoztak többé semmiféle zavaró kérdésekkel, hanem ajánlották is a legjobb gépet a legjobb – akciós – áron.

-        Tanár úr, tessék parancsolni! Itt van egy gép. Ez üzletünk rendkívüli ajánlata a mai napra. Nyolcvan százalékos árleszállítással. Ha jó gépet akar, ezt vegye meg!

-        No, lám-lám – gondolta barátunk – ha nem lépek fel kellő eréllyel, ezt a gépet letagadták volna és egy drágábbat és rosszabbat vétettek volna meg velem.

-        Akkor ezt megveszem! – szólt röviden.

-        Kérjük a személyazonossági igazolványát, hogy kiállíthassuk a számlát. – szólt az egyik alkalmazott.

-        Az nincs nálam, csak a buletin. A buletin nem jó?

-        Természetesen jó, tanár úr!

Előkerült a „kárd” is. Amíg a raktáros a gép csomagolásával foglalatoskodott, a másik a számlát írta. Aztán odahívta a kollegáját is, hogy az bediktálja a gép adatait. Ekkor a „buletinre” bökve megjegyezte:

-        Csak húsz éves a tanár úr? No, lesz baja a diákokkal, amíg nyugdíjba megy!

-        „Na, ne féljenek, tudak én parancsalni nekjek!”

-        Ezt már mi is gondoltuk. Itt vannak az iratok, írja alá!

Megtörtént az aláírás és a kifizetés is. Barátunk magában nagyot röhögve, elégedetten távozott az üzletből. Jól átvertem ezeket – gondolta, és elmosolyodott.

                Otthon újabb izgalmak érték a családot: most már úri családdá lettek a csudás gép által. No de az volt a legnagyobb kérdés, hogyan indul el a kommpúder. Amíg a gép nem megy, addig csak félig lehet úri családról beszélni. Lassan, óvatosan előcsusszant a csomagolásból a babonás műszer. Aztán rengeteg „drót”, meg miegymás. Hosszú gondolkodás és tépelődés után végre sikerült mindennek megtalálni a helyét. Szerencsére már a gép tervezői gondoskodtak arról, hogy még véletlenül se lehessen valamit más helyre dugni. Nem hiába ez volt a legjobb gép az üzletben!

                Megtörtént két gombnyomás: a képernyő jobb alsó sarkában villogni kezdett egy kis lámpa, a gép halkan zümmögött. Néhány pillanat múlva valami betűk futkároztak a monitoron. Aztán hosszú ideig nem történt érdekes dolog. Ifjú barátunk egyre apadó türelemmel várt. Eltelt már vagy öt perc. Még mindig semmi esemény. A gép zümmögött, de látvány nem került a képernyőre. Telt-múlt az idő, mint a népmesékben, de hír nem érkezett, amely ara utalna, hogy a műszer dolgozik valamit.

                Így nagy szitkozódások közepette a legjobb gép visszakerült a dobozba. Az úrivá válás folyamata lelassult, és az „úri ház” cím még váratott magára.

                Másnap nyílt a vásárhelyi üzlet ajtaja. Dühösen lépett be rajta fiatal barátunk.

-        Üdvözlöm, tanár úr! – szólt meghajolva az elárusító.

-        A kommpúder nem menyen! – hangzott a rövid szemrehányás.

-        Tisztelt tanár úr, mi azért vagyunk, hogy segítsünk! Kipróbálhatjuk a gépet?

-        Na, próbálják, lám, mire mennek vele! – gúnyolódott az újdonsült pedagógus.

-        Nincs rajta Windows! – jelentették ki beindítás után az üzleti dolgozók.

-        Tagnap még azt mondták, ez a legjobb gép!

-        Valóban így van, tanár úr! De tudja, az új gépre azért nem tesznek semmit, hogy a vásárló láthassa, hogy valóban új. Bocsásson meg nekünk, hogy raboljuk az idejét, de a tegnap véletlenül erről megfeledkeztünk.

-        Értem! De akkor csinálják meg nekem! – lépett fel ismét az úri sorsra vágyó fiatalember.

-        Igenis, tanár úr, még most megoldjuk a problémát.

Még egy óra sem telt el, már futott a gépen a legjobb Windows – a 95-ös változat 2004-ben! – és még sok-sok érdekes dolog.

Otthon újra megismétlődött a gondos összeszerelés, de most már eredménnyel. A család belépett az úri famíliák körébe. Ment a gép!

Sokáig nem is lett volna baj a legjobb gép illúzióval, de egyszer az egyik szomszéd városi unokája belépett, hogy megnézze a csodás szerkezetet. Alig hogy babrálni kezdett rajta fölkacagott:

-        Mennyit adtál ezért az ócska gépért?

Fiatal, úrrá cseperedett barátunk hirtelen lehazudta a gép árának felét, hogy tűnjön olcsónak, de akkor érte a legnagyobb meglepetés:

-        Téged jól átvertek! – szólt a vendég.

Végül csak annyit e különös eseményről, hogy mindezek az adatok talán sosem kerültek volna nyilvánosságra, ha a tanár úr meg nem alázza magát annyira, hogy egyik ismerősének kikérje a véleményét a vásárolt géppel kapcsolatosan. Ekkor mégis el kellett ismernie tanári pályafutásának első és –szerinte – utolsó kudarcát.