(Monológ részlet)

Minden más csak hazugság, a többiek, akik utánanéztek, vagy akik még csak el sem gondolták, hogy esetleg utánanézhetnének, ugyanúgy tudják, az előbbiek azért, mert nem keresték az utánanézés közben az összefüggéseket, vagy keresték ugyan, de a föllelt összefüggések hangos kimondásától megijedtek, az utóbbiak meg naivságból vagy gazemberségből, amit az eltelt idő és a szokások alakítottak ki. Szokássá vált a félelem, a naivság, a gazemberség. És ezek a szokások az eltelt idő alatt egyre csak rondították, mondhatnám úgy is, hogy egyre fojtogatóbbá tették, és miért ne mondanám, ha egyszer így érzem, ráadásul, az előbb már le is írtam, és hogy mi a fenének javítottam át, nem is értem, mert milyen egy kutya élet az, ha az ember a saját leírt szavától is beijedhet, igen, mert nem vitás, hogy az eltelt idő alatt kialakult szokások, a félelem, a naivitás és gazemberség mostanra újra fojtóvá tették a húsz év előtti levegőt, hiába, hogy a  hosszas bezártság okán kipállottan, áporodottan megörökölt levegőt az eredeti szándék szerint tisztára kellett volna mosni, becsesen tisztára és végérvényesen szabadra.  Óhajtottuk és nagy igyekezettel tisztítottuk is, és nemcsak a honi becsest, hanem az Öreg Hölgyét is, a mindenki levegőjét, beleértve a saját egyszemélyesünket, óhajtottuk, tisztítottuk és vártuk. Mert majd szabad lesz. Egyformán szabad, ha nem is teljességgel testvériesen, csak legalább majdnem, amint azt néhány álmodozó vagy balgalelkű gondolhatta. És igen, én is, mint tökkelütött balga, így gondoltam, saját belső muszájból, a tökkelütötten is szépségesentisztességes’ rögeszmém szerint. Nem bánom. Nem is szégyellem. Lassanként azért fölfedezem, hogy rendeződnek el a kertek, a kerítések, a ketrecek, innen nézve merev, onnan nézve hajlékony a forma, s hogy a zűrzavar másodpercenként változik, s az egyre élénkebb színű látvány égetni kezdi a szemhéjamat, és utat törve a nagy passzivitásban hirtelen fölvetődik egy esetleges cirkusz fogalma, amelyben összekeverednek  a hüllők a madarakkal, valakik szöget vernek egymás fejébe, és végül minden összecsődül egy hűséges kutya könnycseppjében, égeti az arcomat és lehull a jobb kezemre, s észrevétlen elpereg a feltételes jövőbe. No, de minden elidőzés az analógiánál most tévedés, s csak pocsékba menő idő. Igen, az idő, s az eltelt idő alatt kialakult szokások, a félelem és a naivitás, a hazugságok és a gazemberség, és ezeknek a szokásoknak a közös medrében az értékvesztés, mint hömpölygő folyam, elsodort minden egyes emberi értéket, csak néhány makacsul kapaszkodó őrizte érték, és a pénz maradt. Részvét sincs, azt is elsodorta az ár. A részvétlenség immáron járvány. A soha nem ismert szélességben és mélységben és magasságban terebélyesedő részvétlenség súlyos és masszív nyavalya, az emberi lelkek betegségének egyik fő okozója, szerintem, és biztos is vagyok benne, méghozzá mindkét oldalon, az adok oldalon is és a kapok oldalon is, és ez a nyavalya, a föntebb már többször is fölemlített szokásokkal együtt, rémesen összekuszálták az emberek arcát, eltorzíthatták hátuk, derekuk tartását, nyakuk fordítását. Nem sokkal később szemükben a színeket, a hangjukat, melyet alig-alig hallani, a gyomorszájbavágós történelmi időben már kitanult „ne avatkozz bele, ha semmi közöd hozzá” álláspont talaján csak annyi vehető ki a hangokból, hogy „ne szólj szám, nem fáj fejem”. Ezen kívül csak sóvárgás van, példának okáért fölöttébb sóvárogva követelik a csirkepaprikást, merthogy járna, nem vitás, tényleg járna, szerintem is, legtöbben a tejfölös csirkepaprikást és a vasárnapi rántott csirkecombot sóvárogják, no. Én például, és akik vidéken, mondjuk rá erre mifelénk voltak gyerekek, azok, ha már a sóvárgás tárgyában lehetséges a választás, akkor talán inkább a foghagymás birkanyakat sóvárogják, nyárson, noha csupán nagyszüleik meséiből szerezhettek erre nézve ismereteket, ami akár elég is lehetne, igen, majdhogynem a mese is elég lenne, és itt nem arra gondolok, hogy a sóvárgáshoz, hanem a tetthez.  Igen, akár a mese is. Valamely szükséges és már alig elodázható, egyenes és tiszta tetthez, akár elég lehetne, merthogy a magyar mesékben a becsület szelleme élő, mondhatni semlegesnemű élőlény, köztudomású, mert mindenki volt gyerek, a becsület szelleme a meséinkben mindig is élő volt, ma is élő, és érthető és példamutató és könnyűszerrel követhető. Ez a követés, a becsület szellemének egyszerűen egyenes követése akár elég is lehetne ahhoz, hogy az eltorzult hátakban a gerincoszlop valamelyest egyenesedjék, mindenképpen, még akkor is, ha a kies tájon legelésző nyáj már tovahaladt. Ha helyükön a magyar lovak árnyéka, rahedli reklámtábla, tömérdek állástalan és ronda pöffeszkedés a liberálszegénység hátán.  Fű még van. Lehet beleharapni és lehet a megvezetett sovány kéznek most fű alatt kövér kezet mosni. A kies táj oda, honi kevesek ronda markában, és félő, hogy hamar a tehetetlen Öreg Hölgy fején ülő telhetetlen kisebbség zsebében vészlik. Jaj, Édes… A beletörődés végül megöli a teremtő Isten képét, helyébe lép a média, az elbutulás, a fenyegető rémkép- és betegségkereskedelem, az áldozati ajándékok és engesztelések kielégíthetetlen követelése. A korrupciós átcsoportosítások a politikát az alvilág mocskába ívelték, és megsokasodtak a kilóra vásárolható rendőrfőkapitányok, ügyészek, bírák és országgyűlési képviselőcskék. Kell, hogy valami megmaradjon ebből az egészből?  Ördögi művelet, melyben a hatalmas számok egy banki trezorban, egy öngyilkos költőben, egy munkanélküliségtől búskomor családban és áthidalhatatlan távolságoktól keserű szerelemben végződnek. Mi kell, hogy megmaradjon ebből az egészből? A szombat este, a csillagos ég, a réges-régi dicsőségek foglalata, hát ez lenne a közép-kelet-európai élet? És a történelem? Az első magyar jöttére váró történelem mélyen gyökerező lábai a Duna vizében lemosták a könnyű port. Könnyen. Később nehezebben. S hogy az obszcén rítus a bő ezer év alatt többször is beteljesedett? És majd ismét? A történelem megoldásra, átalakulásra szomjúhozik és arra, hogy kikerüljön a fényre. De csak hányódó hajó. Minden nap minden mozdulatában a megoldatlan káoszt ismételjük meg. Hiába hogy ott vannak az ősök, a történelem látható lábai, melyek őrülten rohannak a hivatalosnál hivatalosabb változatokon át, hatalomfüggőn. Kétségben olykor a márciusok is, tizenötödikéstől. Majdhogynem feledve. Tudathasadás?  És tudathasadás-e, hogy olykor természetesnek tűnik, olykor meg kész csodának, hogy a közibénk szorult 165 évben a balsorsú hősök többször is beálltak az Anyák és távoli gyermekeik közé nemcsak szép, de igaz szavakat szólni, és nem csak szólni, de tenni is, egyenest, illő becsülettel, olykor erőn fölül, hozva áldozatot. Miért? Azért. Csak. Mert miért ne! Emberségből. A függetlenségért. A szabadság eszméjének konkrét testet öltéséért. Mindenki tisztes megélhetéséért.  Kell? Kell-e, hogy valami megmaradjon ebből az egészből? Ábránd. Ha ábrád, akkor így, az ábrándból lépnek ki sorra szavak, a szóösszetételek,  a mondatrészek, félszegen vagy bátran, édesmindegy, mert ilyesfajta nagy nyomorúságban, ilyesfajta dolgok gyújtják meg a tűzet.  Kell! Föl kell ingerelni a magányos reményeket, amelyeket az álom szélére száműzött a szokás. De hogy fordulhatnék a kisfiúhoz, a nővéréhez, az anyjához, a magyar módra hallgató férfiakhoz, és hogy mondhatnám el, hogy beszélhetnék nekik erről a frontról, a napéjegyenlőséggel szemben a vészesen szétszóródók egyenlőtlenségéről? Előbb csak néznének, csodálkozva rajtam, aztán közönyösen odább lépnének, vagy egyenesen hátat fordítanának nekem, s ha úgy döntenék, hogy leírom egy kicsiszolt és nem túl terjedelmes kéziratban, és elküldeném nekik, ugyanolyan közönyösen elhajítanák, ahogy a verset, a prózát, a szabatos szakkifejezéseket tartalmazó, persze nem kis eséllyel magánérdeket szolgáló szakcikket, vagy a számtalan álfegyverrel fölszerelt újságcikket. Marad a monológ. A monológ, ez az egyetlen lehetőség maradt a bonyolult világban bukdácsolóknak, és esély a bonyolult világból menekülő lélek számára.

És mégis. És mégis, mert hátha… és láttam is néhány viharvert esélyt őgyelegni idelenn.

Odafönn

és idelenn.

*

Odafönn

az égi gyémántok

ha elfogynak,

idelenn,

a pitymallat a bérccel

összesimul.

* 

Az égi gyémántok

ha elfogynak,

a pitymallat a bérccel

összesimul,  

s kész valami sugárfélét

alkotni. Nézd.

Nézd Kelet felhői…

A felleget irigyke

sugár szegi,

s a bércen a hetyke nap.

(Szekszárd, 2013. március)