2013. szeptember 22.-ét írunk. Ősz van a javából. Korán érkezett, hűvös idővel. A fák levelei már hullanak, s valahogy eddig elmaradt a vénasszonyok nyara. Eső is esett bőven, a hangulatunk is ennek megfelelően eléggé borús. Bár én szeretem a sötét őszi esőket, a világfájdalmas lelkiállapotnak megvan a maga varázsa. Forralt bor és meleg szoba, egy jó könyvvel, ez az ami csábít ilyenkor. Mégis kimozdultam a házból, jó barátnőmmel és egy ismerős hölggyel csavarogtunk egyet az ócskán. Közben a szeptemberi nap előmerészkedett pár órára, így gondoltunk egy merészet, és leültünk egy kocsma teraszára. Magam sem tudom, hogyan, de pár perc alatt a régi idők vásárhelyi eseményeire terelődött a szó. Konkrétan az 1990. február 10. könyves-gyertyás, néma tüntetésre, és az azt követő márciusi szomorú eseményekre.

Furcsa volt ez az őszi nap. Mindegyre előtolakodott a tavasz. Versek közt kutatva, s azokat olvasva két ízben is húsvéti költeményre bukkantam. Aztán a fent említett események kerültek előtérbe. Este a templomban a 445. zsoltárt énekeltük, mely a feltámadásról szól, s az igeszakasz is Máté evangéliumából, annak is az utolsó részeiről szólt, amit húsvétkor szoktunk az igehirdetőtől hallani… Tudjuk, véletlenek nincsenek. A tavasz, a feltámadás nem hiába bukkant fel… egy hideg őszi napon. Emlékeznünk kell, azt hiszem. Emlékeznünk és cselekednünk. Az 1990-es eseményeken részt vettem. Emlékszem rájuk, kristálytisztán, minden általam megélt mozzanat úgy él bennem, mintha a tegnap történt volna.

Emlékszem arra, ahogy megmozdult a város magyarsága. Méltóságteljes némasággal gyülekeztünk a Bolyai téren. Kezünkben könyv és gyertya. Emlékeztek, marosvásárhelyi magyarok? Ugye ti is tudjátok, hogy azoknak a gyertyáknak a lángja lelkünk tüzéből táplálkozott? Százezren voltunk. Csendes méltóságunk előtt a román honfitársak is fejet hajtottak azon a napon. A világ is felfigyelt ránk. Tisztelegtek előttünk, az előtt az erő előtt, ami összehozott bennünket. A főtér még telve volt a tüntetőkkel, akkor amikor a Sportcsarnok előtti tér már megtelt. És csend volt. Szelíden, mégis erőtől duzzadóan, nem megalázkodva, egyenes gerinccel, egy emberként kértük a jogainkat. Csak a magasba tartott táblák jelezték, nekünk jussunk van itt. Hisz itthon vagyunk.

Istenem, jó Atyám! Milyen felemelő érzés volt együtt lenni, testvérként, vásárhelyi magyarként! Legszívesebben neveteken szólítanálak titeket, akik ott voltatok! De százezer testvér neve nem férne ide ki… Neveteken szólítanálak, és kérnélek titeket: emlékezzünk, hogy mily hatalmas erővel mentünk végig a városon, mily nagy szeretet kellett ahhoz, hogy egy emberként tegyük ezt! Emlékezzünk, hogy mire vagyunk képesek, ha zárjuk sorainkat! És ennek szellemében éljünk most is! S mikor tenni kell, úgy tegyünk, ahogy akkor! Hova lett belőlünk az az erő? Elveszett? Nem hiszem… Ott van valahol, kicsit mélyre rejtve, de ott van! Vegyük elő, és használjuk. Alkalom is adódik, közeledik október 27. a Nagy Menetelés Napja. Legyünk ott, mutassuk meg a világnak, hogy még mindig létezünk, bármi is történt az elmúlt 24 esztendőben!

Amikor a cikket írni kezdtem, szándékomban állt az 1990-es, márciusi eseményekről is szót ejteni, kicsit visszaidézni. Most mégsem teszem. A könyves-gyertyás tüntetésünk olyan valami volt a marosvásárhelyi magyarság történelmében, ami önmagában is feltámadást hirdethet. Támadjunk hát fel, küzdjünk a szeretet erejével ismét. Némán, méltósággal teli, olyan egyenes gerinccel, amilyennel mindig is tettük. Ez a gerinc nem hajlik. Inkább törik, s törjön, ha kell!