A szája körül ráncokat húzott hetvenöt évnyi érzelem, barázdált szép arca kipirulva. A rózsaszín rúzs csomóban ül a száj sarkaiban. Ránc a homlokán is, de az a dühtől van. - Csak töltöm az időt vele, és nem sikerül. Nem sikerül, na! Bárcsak kitalálnám, hogyan kell, és akkor karácsonyra is készítenék, meg szilveszterre. Csak töltöm az időt vele, és nem sikerül! Percek telnek el, és ő nem válaszol, nem is mosolyog. Csak ránéz az órájára. - Ildikénél jóízűen etted. Láttam! Soha még ennyit nem ettél belőle, legalább ötöt! Hatot. Mondtad is, hogy „még sosem ettem ilyen finomat”. Csak töltöm az időt vele! Figyelsz? Nem. Elnézett a felesége feje fölött. Ez nem volt nehéz, mert Manka vagy fél méterrel alacsonyabb volt. A házak tetejéről csöpögött az olvadt hó. Talán nem is lesz fehér karácsony. Ezt figyelte megkövülten. - Én már nem csinálok többet fölöslegesen, minek is csinálnék? Majd ha enni akarsz belőle, átmész Ildikéhez. Úgyis mondta, hogy „gyertek máskor is.” Én befejeztem. - Ildikó finom és omlós kaláccsal kínált. Ettem belőle. A tied kicsit száraz és mégis megettem az egészet! - mondta szigorúan. Aztán Pálból Palikám lett, mosolyra húzta a száját: - Szerintem Ildikó a pékségben vette a kalácsot – mondta és barackot nyomott felesége fejére.