Atyámfiai, mire remegő betűim eléd tárulnak, apró figyelmedért esedezve, már csak emlék lesz a Mikulás olcsó kályhafestékkel színre fújt virgácsa. Emlék lesz az emlékezés is a meglehetősen gyászosra kerekedett 2004 decemberi magyarországi népszavazásra is, amikor Petőfi híres, rabságra avagy szabadságra vonatkozó kérdését „tesó vagy nem tesó”-ra pestiesítettük és nagyjából ilyen stílusszinten válaszoltunk rá. Vagy nem válaszoltunk.

Emlék már a Nagy Menetelés, az első becsületes, telet ígérő hidegfront.

És, miközben jó-rossz utóízzel nosztalgiázunk, a kályhában éledező lángnak szurkolva, csapás csapás után puffan görnyedt hátunkon. Ha igaz lenne, hogy kisebb-nagyobb szenvedéseink az Úr által ránk mért próbatételek az üdvözülés felé kanyargó úton, azok száma és intenzitása alapján bizton állítható, hogy a mennyeknek országában a magyar abszolút többségben leledzik majd. Végre többségben! Mely vitathatatlan kilátás nagy előnye, hogy szükségtelen tovább kínkeservvel csiszolni a miénktől eltérő nyelvek tudását. És szilvórium is lesz majd hordónyi minden hajnali disznóvágás előtt, közben és után.

Nos, a paradicsomi út rögeit kerülgetve most újabb istennyila vágott deli soraink közé. Képzeld, drága atyámfia, már nem buknak ránk, nyalka magyar legényekre, a román nők. Afölött mg lamentálok, tegyek-e ide felkiáltójelet, vagy elég hatásos ekként is a szörnyű hír…

Ó, Uram, mi jöhet még? Annyi vérzivataros évszázad, annyi áldozat s annyi dicsőség után…? Túl lehet ezt élni? Elég a túléléshez mindössze a magyarságunk tudata?

Keresgélek egy szimpatikus nevet a pszichológusok elérhetőségei között…

Történt ugyanis, hogy a harmadik évezred első évtizedének közepéig minden áldott esztendőben átlagosan 550 román állampolgárságú nő ment feleségül magyarországi pasihoz. Az illető hölgyek nemzetiségét nem firtatjuk, árthatna ezen írás eszmei mondanivalója drámaiságának.

Aztán a derék Románia is bebocsátást nyert a még derekabb Európai Unióba. És oszlásnak, foszlásnak indult a szerelem. Sem dagadó izmaink, sem szittya virtusunk nem delejezi a román hölgyek tekintetét már. Mer az teljesen nyilvánvaló, hogy érdekről itt szó sem volt. Az egy elavult, középkori fogalom, mára minden kapcsolatot kizárólag tiszta, szabad és őszinte érzelmek alapoznak meg.

Tudom, sokan cáfolnak majd, de én nehezen tudom elképzelni románul a szerelmet. Nem csak azért, mert megkopott nyelvtudásom folytán vélhetően csupán illúzióromboló grammatikai baklövéseket suttoghatnék a göndör fürtök alatt rejtőző csinos női fülekbe. Vagy éppen lázasan igyekeznék lefordítani a légyottra való szimbolikus felhívást. Azért sem, mert lassan elérem azt a „bölcs” életkort, ahol a férfiembernek be kell érnie az álmodozással.

Álmodni viszont, ha jól emlékszem, anyanyelvén tud az ember. Igazi érzelmet, csontvelőig hatolót anyanyelvén élhet át az ember. Akkor is, ha ezt nem vallja be. Agya menthetetlenül, ösztnösen fordítógéppé lép elő. És ahelyett, hogy engedné a testet háborítatlanul buja mámorba merülni, idegesítően akadémikus módon lapozza a beletáplált szótárt. Úgy pedig egye meg a fene az egész szerelmet.

Persze, tudom, számos ellenpélda van. Vegyes házasságok, vegyes viszonyok meg sokan állítják, hogy elsősorban emberek volnánk, vagy mi a szösz és lényegében csak ez számít. Huszadrangú kérdés a génjeinkben lapuló kis nemzetiség-processzor, ha érkezik a nagy érzelmi szökőár. És bizonyára igazuk is van. A hiba az én készülékemben tombol, az én fogyatkozó elmém képtelen megérteni ama mindent elsőprő hullámokat. Talán azért, mert én szeretem gondolkodás nélkül átélni őket. Tudják, tudat kikapcsolva és hadd áradjon gátlástalanul az álom. Az álom, amit csak anyanyelvemen álmodhatok. Akár tetszik, akár nem.

Azért jókora rést ütött önbizalmam vitéz magyar páncélján, hogy én már nem kellek a román hölgyeknek. Attól tartok, atyámfiai, ti sem kelletek. Sem Erdélyben, sem a pannon síkon. Se férfiak, se nők. Valahol, valamikor valamit nagyon elszúrtunk. Az irántunk táplált ellenszenvet remekül konzerváltuk, de a szimpátiát, a szeretetet sőt szerelmet mintha ott felejtettük volna az árok partján, göröngyös úton, sötét éjjelen.

Békéljünk hát meg azzal, hogy be kell érnünk saját asszonyainkkal. Akik drága magyar anyanyelvünkön emlegetik felmenőinket, ha érvényesíteni próbáljuk már régen szertefoszlott férfiúi előjogainkat. Akik apáink szavaival hasonlítanak minket némely négylábú emlősökhöz hanyagul itt-ott felejtett gönceink, sáros bocskorunk vagy kereken dudorodó pocakunkra feszülő ingre sorjázott vacsorai fogások okán. Akk, midőn forró puszira áhítozva hajolunk feléjük, tanári szigorral méltatják négynapos borostánkat. De akiktől a legapróbb kedves szó is többet ér minden más nyelven hozzánk intézett, ezerstrófás himnusznál.

Így hát, drága román nimfák, isten véletek. Vigasztaljon benneteket annak bizonyossága, hogy túl nagy kár nem ér titeket, hiányom fájdalmar s szövődményeket nem okoz majd. És ki tudja, ha Magyarország egyszer belép egy olyan klubba, ahová ti is bekandikáltok, talán visszatér az én szexepilem is.

Úgy legyen! Addig… türelem!