Javában zajlott az aratás Tulokfalván. A brigádos idegesen hápogott, hogy semmi sem úgy halad, ahogy kellene. Úgy káromkodott, hogy a csillagok is elsápadtak volna, ha meghallják; szerencséjükre édes álmukat aludták valahol egy hűvösebb helyen.

-          Még csak az hiányzik, hogy délután kijöjjön a mérnök…

Még jóformán ki sem gondolta, mi történne, ha valóban megérkezne a mérnök, távolról fölrotyogott a ponyvás terepjáró hangja. Olyan jól ismerték ezt a hangot tulokfalván, hogy mindenki tudta, ki érkezik; még a kutyák is földhöz lapultak, ha gazdájukkal épp a kollektív gabonáját vámolták.

           A brigádos úgy meglepődött, hogy elfelejtette a soron következő káromkodás folytatását is. Pillanatok múlva fekete füstöt okádva a helyszínen morgott a mérnök terepjárója. A brigádost magához rendelte. Kiderült, hogy másnapra ellenőrzést hirdetett a Párt. A mérnök is ideges volt. A brigádos már alig dadogott.

-          Na, vágjanak le valami malacot, és csináljanak egy jó ebédet! Az sok mindent megold. – javasolta a mérnök.

Az aratás egykettőre abbamaradt. Mindenki igyekezett be a kollektívbe takarítani. A gabonahordó traktorokat odaállították trágyát és szemetet hordani. Aki csak mozgott, mind az udvart seperte. Sikerült is olyan port csapniuk, mintha az egri vár puskaporos bástyája robbant volna föl. Egy óra múlva már kezdett kinézni valahogy az udvar. Még egy nagy halom búza zavarta a rendezőket. Annak a magtárban a helye. Nosza, gyorsan elszalasztották a brigádost az iskolába, hogy iparkodjanak segíteni, mert baj van.

-          Mindenki hozzon egy vedret! Mindegy, honnan!

A meglepett tanulók tűzre gyanakodtak. Az iskola körüli szomszédok kútjairól egyketőre leszedték a vízhordó edényeket, és rohantak a kollektívbe. Ott szépen sorba állították őket, és kézről kézre adogatták a gabonát. Mire hanyatlott a nap, a magtár ígéretesen mutogatta kincsét.

            Valahol nem messze éppen akkor ráncigálták ki az ólból az ünnepi menü áldozatát. Fiatal süldő lehetett, mert élesen visított.

            Nemsokára érezni lehetett a levegőben a perzselés jellegzetes illatát. Közben elbőgte magát a hazaérkező csorda vezérbikája. A brigádos iszonyatosat káromkodott. Ezeket a marhákat most nehogy behajtsák az udvarra! Összerondítják az egész délutáni munkát. Valahogy nagy nehezen kibontották a gazdaság hátsó kerítését, és ott szépen, egyenként behajtották a teheneket az istállóba. Az iskolásokat visszarendelték a vedrekkel: itatni kell!

             A nap már fáradtan üldögélt a dombtetőn. Azon mélázott, hogy nézze-e tovább az emberi komédiát…

             A mérnöknek eszébe jutott, hogy sokat javítana a hangulaton, ha innivaló is kerülne az asztalra. Rohant is az üzletbe. Tanult ember lévén mégis csúnyát talált mondani, amikor a boltos széttárta a karjait, és jelezte, hogy alig van egy-két üveg sör. Pálinka és bor egyáltalán nincs, mert a Párt nem engedélyezte ilyen dologidőben.

             A mérnök nagy gondját a parasztok igyekeztek enyhíteni. Tőlük jött az ötlet, hogy próbálkozzanak a Luka cigánynál, mert az szokott sört hozni a régeni gyárból. Késő volt, mire odaértek a cigányhoz, a portékája mind elfogyott. Ekkor a mérnök félrehívta, és hosszan beszélgetett vele. Pillanatok múlva a mérnök és a cigány nagy porozva kiautóztak a faluból.

             Hajnalban már javában illatozott a pecsenye. A marhákat újra egyesével kieresztették a hátulsó kijáraton – azokkal estig nem lesz baj. És hogy megspórolják a reggeli fejésre szánt időt, a borjúkat is kivitték az anyjuk mellé – ezzel a fejés megoldva…

             Mire kivirradt, az asszonyok készen álltak a menüvel, a férfiak az asztalokat illesztgették hosszú sorba.

             A harmat gyorsan elillant, az első napsugarak erejétől. Közben megérkezett a mérnök a cigánnyal. Elégedett mosolygásuk jelezte, hogy sikerrel jártak. Luka első dolga az volt, hogy berontott az asszonyok közé, és árulni kezdte a friss élesztőt. A mérnök, hogy elejét vegye a felfordulásnak, mind megvásárolta a cigány élesztőjét. Bezzeg sajnálták a jó feleségek, hogy nem kaphattak a ritkaságból, de ebben a felizgatott hangulatban nem mertek beleszólni a mérnök dolgába.

-          Most mindenki kimegy aratni! Úgy kell dolgozni, hogy ne legyen szégyen belőle. – rendelkezett a mérnök elvtárs.

A mérnök és a brigádos a kollektív udvarán várta – vagy mindkettő magában átkozta? – a Pártot. Dél körül járt az idő, mire megérkeztek.

        Idegesen remegő, haragos tekintetű, nyakkendős úr sóhajtott ki az autó hátsó üléséről.

-          Gumác elvtárs! – súgta izgatottan a mérnök a brigádosnak. – Rettentő szigorú ember. De nehogy az istenért ki találja mondani a Gumác szót!

Az emlegetett úr kényesen lépkedett, ide-oda nézett, állandóan csóválta a fejét. Köszönés nélkül ráförmedt a brigádosra.

-          Maga ki? Mit csinál itt?

-          É-én… kérem, tisztelt elvtárs úr, a papírmunkát végeztem.

-          Ilyen dologidőben mit szöszmötöl itt? Mars ki a mezőre dolgozni!

Az állatorvos, aki az istállóból hallgatózott, sietve elosont a csorda után, hogy terepmunkát végezzen. Ő is megkapta a magáét az ellenőrzés során.

-          Bezzeg, elsétálja az időt a marhák után ahelyett, hogy az adminisztrációt végezné! A rendelője hogy néz ki? Jöjjön, mutassa meg!

Az egzamináló bizottság berontott az állatorvos hivatalába. Ott feltúrtak mindent. Iratokat, eszközöket, gyógyszereket összekavartak, aztán a rendetlenség miatt alaposan lehordták az orvost. Gumác elvtárs végül belekotort egy dobozba.

-          Ezek mik? – kérdezte kidülledt szemmel, amikor kiemelt egy jókora uborkaméretű gumit.

-          Tisztelt elvtárs úr, azok a borjaknak valók. Tudja, csuszlik, amivel szoptatjuk őket.

-          Igen? Szóval így kínozzák a szerencsétlen állatokat! No, ebből elviszek egyet, hogy bemutassam a nagyfőnöknek! Ebből még baj lesz, meglátja! – ezzel becsúsztatott egy mintadarabot a zsebébe.

A vizsgálódást követte a díszebéd. A terített asztalokon kívánatos illat tette próbára az embert. A tányérok melletti poharak sejteni engedték a további pillanatok kellemesebb hangulatát. Pohárköszöntőre került sor. A mérnök mosolyogva üdvözölte az ellenőröket, és bemutatva jegyzetfüzetét, hálásan megköszönt nekik, hogy e rövid idő alatt mennyi újdonságot sikerült tanulnia.

              Gumác elvtárs mérgesen utasította el a poharat, mert ő antialkoholista. A jelenlevők magukban igazat adtak neki: ilyen kézremegéssel nem lehet inni. Csak azon csodálkoztak, hogyan tud ez enni. Nem szurkálja össze a száját a villával, ha így remeg?

              A koccintások után a társaság egyre jobban érezte magát. Csak Gumác elvtárs reszketett idegesen. Kézzel evett, miközben az utolsó paraszt is a villát használta. De ezt senki se rótta fel neki – megértették…

              Ebéd után az asszonyok behozták a kútban hűtött friss sört. A férfiak jól ismerték a sötétzöld literes üvegeket. Ki direkt az üvegből, ki pohárba töltve igyekezett élvezni az ital hűsítő hatását. Csak Gumác elvtárs csóválta az antialkoholista fejét. Aztán mérgesen fölkapta az üveget és bosszúsan elindult ki az ajtón.

-          Kiöntöm ezt a moslékot! Ne is lássam! – morgott, és kezében ott ugrált az üveg.

Senki se bánta, hogy kiment. Benn ittak tovább. Az állatorvos súgva újságolta a mérnöknek, hogy azért remeg az elvtárs, mert idegbajt kapott, amikor kibuktatták az egyetemről.

           A hangulat föloldódott. Úgy megfeledkeztek Gumác elvtársról, mintha ott se lett volna.

           Egyszer aztán két paraszt kiment, hogy enyhítsék a sör okozta belső feszültséget. Gyanútlanul siettek az árnyékszék felé. Már annyira tele volt a fejük, hogy eszükbe sem jutott zörgetni az ajtón.

           Amint az egyik földműves gyorsan kinyitotta a deszkaajtót, majd megpukkadtak a látványtól. Gumác elvtárs, mint a borjak, a sörösüvegre húzott csuszliból szopta a sört. És közben irtózatosan remegett a keze, majd kiverte így is a fogait…

           A tapintatlan földművesek pedig megfeledkezve az illemről, a nyár melege és a sör is tompította ítélőképességüket, fuldokló röhögésbe kezdtek. A nagy kacagásra szaporodni kezdtek a kíváncsi szemek. A munkások pedig gátlás nélkül továbbadták a nagy felfedezést: „ez pont úgy szopik, mint egy taknyos bornyú.”

           Szegény Gumác elvtárs e jelenet után úgy elporzott Tulokfalváról, mint a nyári forgószél.

           A mérnök pedig nagylelkűen ingyen kiosztotta a rózsás arcú asszonyok között a Luka cigánytól felvásárolt élesztőt, az állatorvos egy borjúval kárpótolta a feláldozott süldő gazdáját, és szent volt a béke…