Ült az ágy szélén, teste egyenes volt mint a cövek, már nem ringatódzott. Rövid haja tépett szálai verejtéktől nedvesen csillogtak, őzike-barna szemei olyan mereven néztek ki az ablakon, mintha már nem is élnének, nem is rezdült a szemhéja. Durva szövésű, kincstári hálóingéről hiányoztak a  gombok, kreol bőre barnán villant ki a fehér anyag erős kontrasztjaként.

 Robotszerű mozdulattal csúszott előbbre, letette  a lábait, felállt. A padló hidegét mintha nem is érezte volna. Volt  valami bizonytalanság a lépteiben, ugyanakkor határozottan tette egyik lábát a másik után, furcsa volt ez a kettősség. A teraszajtó előtt megtorpant. Állt, egyenesen mint egy cövek. Hátborzongatóan szoborszerűnek tűnt. Szobor, húsból, csontból...vérből...

 Mint egy rakéta robbant a szobába a  kamaszfiú. Az őrület vadul csillogott  szemeiben. Csak pizsamaalsó volt rajta, csíkos, az is kincstári, a madzag bograkötve éktelenkedett a köldöke alatt. Fejletlen felsőteste sápadt bőrének simaságát csak itt-ott törte meg a ritkás szőrzet. Vállig érő haja angyali szőkeséggel lobogott fiatal, de meggyötört arca körül. Nem simította ki a szeme elől, mintegy függöny mögül villant tekintete a világra.

Egyenesen a nő felé tartott. Az továbbra is szoborként állt a terasz előtt. Durván ragadta vállon, s fordította meg a fiú. Nem szólt, csak lihegett, az ujjai elfehéredtek, ahogy szorította a törékeny vállakat. A két markos ápoló szinte beesett a jelenet közepébe. Egyikük egyik, másikuk másik oldalról közeledett feléjük. Tudták, a fiú vad, satnya kamasztestében hatalmas erő lakozik, mikor kitör az őrület rajta, veszélyt jelent a nőre... Mindketten megtorpantak, mikor észrevették az asszony változó arckifejezését. Mintha láthatatlan kezek lassan húzták volna le a merevség maszkját róla. Előbb a homlokán enyhültek a ráncok. Szemei körül mosolyogni látszottak a szarkalábak, s lassan a sápadtag ajkak életre keltek az elömlő érzelmektől. Enyhe pír jelent meg áttetsző, barna bőrén. Felemelte a kezét, vékony ujjai kissé remegtek, amint cirógatni kezdte a fiú haját. Lassú mozdulatokkal kisimította a tincseket az arcából, barna szemei megkeresték a fiúét. Hangja balzsamosan csengett mikor megszólalt:

 -Ne félj, csillagom, ne félj... - keze most már a fiú arcán nyugodott. Többet nem szólt, csak nézte melegen. A gyermekember ujjaiba visszatért a szín, amint enyhült a szorítása. Szemei csodálkozva tágra nyíltak, mint egy csecsemőnek, aki most fedezett fel valami teljesen újat. Kézfejei lassan csúsztak le a nő karjain, majd lehullottak, igazi kamasz sutasággal. Meghunyászkodott léptekkel indult kifelé. Az ajtóból visszafordult. Gyémántként csillogott a szeme sarkában egy könnycsepp, s szilánkossá  tört a tekintet őrülete, amint hálás mosolyra húzodott az ajka...

------------------------------------------------------------------------------------------------

Csendben állt a teraszajtó előtt. Szemei vizslatva kémlelték a buja park virágait, melyek épp csak kibontották szivárvány szirmaikat, s nagylelkűen lehelték bódító illatukat szét a világba. Már nem volt szoborszerű...életre kelt a hús, a csont...a vér...