Az iskola hátsó udvarán voltam.

Egy kopott padon üldögélve

az elmúlt húsz évre gondoltam,

magamban mélyen elmerülve.

Köröttem csend. Az öreg falak,

ablakok néznek rám hidegen.

Hallgatózom, sehol egy hang,

csak szél kopog egy bádoglemezen.

Zárt ajtók mögött rejtőzik múltam.

Mintha régi filmben játszanék

az érzés olyan. Magam keresem,

letűnt idő fakó árnyaként.

Boldog gyermekként éltem itt,

teljesnek érzem az életem.

Ültettem fát, könyvet is írtam,

most gyermekeimet nevelem.

Időnként magamat sem értem

csak érzem a vágyat, valami hív.

Elindulok és mindig visszatérek.

Szívem, mint folyó fölött a híd

összeköti itthon s otthon közt a távot,

 a kilométereket így elfeledhetem,

de mit ér a határtalanság, ha

mind kit szeretek, nincsen egy helyen?

Nekem mindig hiányzik valaki.

mikor öröm ér elmondhatom,

 az élőszót bár nem pótolja semmi,

ha nem látok érzést arcodon.

Ide köt a sors, oda húz a szívem,

e kettőn forog minden gondolat,

 álmodni vágyom, úgy várom az éjjelt,

mert az álmaimban minden oly szabad.

Korán van még, ünneplőruhámon

szép táncot lejt a nyári fény.

Otthon vagyok, miközben várok,

fészket rak bennem a gyermeki remény.

Az élet olyan, mint színes gombolyag

mi összekuszálódott sok ezernyi szálon.

Vajon hány kéz kell, hogy kibogozza

összegubancolódott boldogságom?

2015.