Állok és nézem a várost, amely alattam terül el. Állok és nézem, és eszembe jutnak régmúlt idők... Mennyit jártunk ezeken a köveken! Gyerekként, mikor még nem értettük, mitől is fáradnak el a felnőttek, mikor a hegynek fel megyünk. Miért állnak meg időnként, hisz gyerekjáték haladni, mi meg alig várjuk, hogy a medvénél legyünk. Akarom mondani A Medvénél. Amelyik hiába van kőből, valahogy mégis lelke van,  szeretettel fogad bennünket mikor hozzá rohanunk, hátrakiálltva a lassú szülőknek, hogy a medvénél találkozunk! Mai napig hiszem, hogy nem csak a napfénytől volt meleg a szobor. Érdes kő-bőréhez jó volt hozzásimulni, gyermekszívvel, az előttünk álló móka és kacagás vidám várakozásával.

 Ekkor már a tetőn voltunk, míg a felnőttek felértek élveztük a semmihez nem fogható hangulatot amit a Somos-tető nyújtott. A vendéglő nagy kerthelyisége a medvétől nem messze terült el. A fém asztalok körül fém-vázas székek voltak, színes damilok sűrűn egymás mellé rögzített darabjai szolgáltatták a praktikusságát ezeknek a székeknek. Az ember  alatt besüppedt ahogy ráült, és kánikulában a vékony ruha alatt csíkos volt a combunk meg a fenekünk tőle. Mi, gyerekek fruktót  ( emlékeztek még rá? a román kóla volt anno) vagy bem-bemet ( egy- két kis aprózárban még ma is lehet bem-bemszörpöt kapni) ittunk, a felnőttek régeni sört, legtöbbször "hálbát", amíg vártuk, hogy készen legyen a miccs, avagy a mititei, amit rendeltünk. Emlékeim szerint nyáron mindig kinn, rácson sütötték, az egész Somi megtelt az illatával. A szülők pihenésre, beszélgetésre vágytak, mi hancúrozásra, játékra, rohangálásra. Evés után hátra is mehettünk az akkor szinte végtelennek látszó, fűvel borított játszótérre, ahol láncos hinta, pléh-csúzda, kosárhinta várt bennünket. Érzem a bőrőmön a csúzda naptól átforrósodott, kikoptatott durva fém-felületét, amint lecsúsztunk rajta égetett...Hallom a hinta láncának a nyikorgását, a gyerekzsivajt. Látom Édesanyú karcsú alakját, amint időnként megjelenik a tér szélén, kezével árnyékolja a szemét, ellenőrzi, hogy minden rendben van-e velünk. Kicsit később, mikor enyhül a hőség, elindulunk az állatkert felé. Útközben kikönyörögjük a fűrészporos, "tyukszi"-gumis similabdát, a vattacukrot vagy a fagyit. Mindig azt vártam a legjobban, hogy az oroszlánokhoz érjünk...Szerettem a bűzt is ami a környékükön fogadott. Tátott szájjal néztem őket, csodálva izmos alkatukat, ki-kivillanó erős fogaikat, fülsüketítő ordításukat, ami időnként elhagyta a torkukat, fenséges sörényüket...

Jóleső fáradtság uralkodott már rajtunk, mikor a kicsivonattal körbezötyögtük a Somit, irigykedtünk kissé a pionírokra, akik olyan szerencsések voltak, hogy kalauzok lehettek, felélénkülve integettünk mikor a szülők mellé értünk, aztán lassan, elbággyadva hazaindultunk.

 Állok és nézem a várost, amely alattam terül el, immár felnőtt fejjel. A hegyen felfelé haladva meg-meg álltam, értve már a szülők egykori fáradtságát...A medve kicsinek tűnik, de ugyanolyan barátságos. A vendéglő kerthelyisége gyommal lepett romhalmaz...Miccs illatát nem érzem, bár lehet csak azért, mert csak március közepe van, itt ott még hó borítja a fák közét, ahova nehezen férkőzik be a napsugár. A játszótér európai lett, szép, praktikus, vidám gyerekzsivajjal teli, nekem mégis belesajog a szívem, hiányzik a pléhcsúzda, a láncos hinta...Könny szökik a szemembe, mikor arra eszmélek, hogy Édesanyú karcsú alakját keresem, amint kezével árnyékolva ellenőriz, hogy jól vagyok-e...Ebben a világban nem teszi többé...Lefelé haladva állok meg itt, ahol látom a várost alattam elterülni. És hálát adok Istennek, hogy húsz év távollét után újra itthon lehetek, reményeim szerint most már végleg. Mély érzések kavarognak bennem, eszembe jut, hogy külföldön amikor honvágyam volt, mindig a Somos-tetővel álmodtam. Nem törődve azzal, hogy a körülöttem lévő emberek megmosolyognak, kimondom hangosan: szeretlek Marosvásárhely...