Ma reggel a városban akadt dolgom. Amikor kiléptem a kapun, hirtelen nem tudtam, miért van ilyen nyüzsgés... Beletelt pár percbe, mire rájöttem: ma elkezdődött az iskola, özönlik a sok nebuló. A Fenyő utcán leérve a Bolyain még nagyobb volt a tömeg. A kicsiket a szülők kísérték, általában az anyukák, de akadt egy-két nyakkendős apuka is. Előttem egy türelmetlen anyuka haladt, rakoncátlan fiával. A kisfiú nem bírt magával, sehogy sem akart szépen, illedelmesen lépegetni. Egyszer csak az anyuka lopva körülnézett, s egy anyai nyaklevest tekert le a gyereknek, miközben sziszegve mondott valamit, amitől a gyerek akár kissólyomnak is beillett volna a hirtelen beállt jó magaviseletével. Majd' minden gyerek kezében hatalmas virágköltemény volt. Orchideák, liliomok, violák... Elgondolkodtam. Mi annak idején nem vittünk virágot, csak évzáróra. Mintegy megköszönve a tanítóknak, tanároknak az egész évi munkájukat, a belénk fektetett energiájukat. Csokrot meg vagy közösen vettünk, vagy a kertes házban lakó osztálytársak szülei összeállítottak egy-egy szép bukétát. Na, de mit várhat az ember lánya, a régimódi felfogásával? Csak nem várom el, hogy hellokitty-s, thomas-mozdonyos hátitáskák helyett is egyszerű, kemény oldalú iskolatáskákkal járjanak? S a szebbnél szebb kis ruhácskák helyébe csak nem kívánnék kék pepita egyenruhát, még kékebb köténykével? Ne adj Isten, kordélucát is tennék a lánykák fejére? Esetleg karpántot, számmal ellátva? Elkérném az ellenőrzőjüket a kapuban, hogy biztos náluk legyen? Vagy a dizájnos ultramodern borítók helyett durva, lila papírba csomagolnám a füzeteket, könyveket? Micsoda élmény volt a töltőtollal írni! S mekkora pacákat ejtettünk vele, pont mikor a legszebb külalakot szerettük volna nyújtani... Hogy élveztük rágni titkon a kínai radírgumit! S milyen boldogok voltunk, ha vízfesték helyett temperát kaptunk! Apróbb, sokkal apróbb örömeink voltak annak idején, mégis egy-egy darab nagyobb örömet okozott mint manapság a legmodernebb,"legmenőbb cucc"... Azt hiszem mosolyogva lépegettem, mikor eszembe jutottak mik voltak azok amikkel egymást túl szerettük volna szárnyalni... A kordéluca anyaga...(sokan magunk kötöttük ezt a kötelezően fehér hajpántot), a tolltartónk milyensége ( még sok fából készült is volt, a modern, zibzáras még újdonságnak számított), a kínai radír illata (íze: málnás, epres vagy almás?), ki tudta szebben ráírni a "vinnyetákra" a nevét, az osztályát... a töltőtollnak arany a hegye vagy sem... pixünk, azaz pasztástollunk van-e... a pionír nyakkenőnkön gyűrű van vagy bog...? Mikor kiszabadultunk iskola után, bizony ritka volt az, hogy nem egyenesen haza mentünk, hanem a közeli üzlet felé vettük az irányt, megtömtük a zsebünket üvegcukorral, ettünk egy jó fogarasit, huszonötbanis kiflit vagy eugeniát rágcsáltunk hozzá, meleg időben egy polárt vettünk, olyan igazi csokibevonatosat (bár én jobban szerettem a két ostyaszelet közé szuszakoltat) , s útba ejtettük a játszóteret, a kosárhintával, a kőcsúzdával, no meg a láncos hintával...Hazaérve előbb a leckénket csináltuk meg, aztán a "csendóra" után lemehettünk a blokk elé, játszani, tiki-takizni, biciklizni a pegászunkkal... ( Apropó, pegász... képzeljétek! Van egy igazi, békebeli pegászom! Még a lehúzóskép is az igazi rajta! ). Télen szánkóztunk s kipirult arccal, átázott ruhával, alig-alig akartunk felmenni vacsorázni. Hétvégeken elvittek a szüleink a korcsolyapályára, de a vakációban hétköznap a poklospatak befagyott jegén róttuk a köröket. Karácsony szombatján a gyermekvárosba mentünk, ami a Várban volt ( van még gyermekváros?). Kemény teleken, az olvadni nem akaró hó tetején elkezdtük a sisonka gyártást. Nap mint nap hosszabb, fényesebb lett, míg a felülete tükörsimává vált. Elég veszélyes csapda volt, ha éjjel ráesett egy kis friss hó... Nyáron ugrókockáztunk, színes üvegdarabok jelölték, hogy hova kell ugornunk. Nem vennék el semmit a mai gyerekektől, ami nekik megadatott... De adnék nekik... élményt, a játék örömét, az igaz barátság érzését, az olyan igaz barátságét, ami átível évtizedeken, és él még akkor is mikor ők is nagymamák lesznek, és amit nem okostelefonnal, "csettel" tartanak fenn, hanem igazi ölelésekkel, valódi civódásokkal, könnyes kibékülésekkel... Kívánom nekik, hogy megtapasztalhassák ezt az érzést. Hogy emberek maradjanak, hús-vér emberek...