Egy beszélgetésben, amikor nem az „enyéimmel” vagyok, szinte mindig eljön az a pont, amikor megkérdezik: és a mindennapokban milyen a román-magyar viszony? Én meg szépen válaszolok: semmi különös. Ez a legrövidebb módja annak, hogy ne beszéljünk róla.

Nyelvtanulás céljából a szüleim román tannyelvű óvodába írattak. Addig soha nem találkoztam román gyerekkel, maximum messziről néztük egymást a villamoson. Ők is olyanok voltak, mint én. A lányoknak hosszú volt a hajuk, a fiúk ugyanúgy rosszalkodtak. Csak nem egy nyelvet beszéltünk. Soha nem tudtam beilleszkedni, nem szerettük egymást, de nem azért, mert ő román, én meg magyar. Nem is hiszem, hogy tudtuk mi a különbség, de hogy van valami, azt éreztük. Gyerekként nagy trauma volt, hogy egyedüli magyarként mindig a sarokban ültem és senki sem játszott velem. Amikor már tökélyre fejlesztettem a bőgést, a minden reggeli hisztit, belázasodásig, a szüleim kivettek a román oviból és átírattak a magyarba. A magyar oviban a fiúk ugyanúgy húzták a hajam, de legalább már be tudtam őket árulni az óvónéninek…

A lakótelepen, ahol laktunk, valahogy úgy hozta az élet, hogy a mi panelünkben többségében magyar családok laktak, a szemben lévőben pedig románok. Nem volt kérdés, hogy mi, gyerekek, ellenségek leszünk. A focimeccseket halálosan komolyan vettük, nyálas galacsinokkal dobáltuk egymást, ha csak lehetett, vagy az erkélyről lőttük vízipisztollyal a románokat. Tavasszal zsenge vesszőkkel csapkodtuk egymás lábszárát, és sokszor becsengettünk a kapun, majd elszaladtunk. Minden nap történt valami.

Néhány házzal arrébb lakott a világ legaranyosbb házaspárja, Florica néni és Bas bácsi. Imádtam őket, kisiskolás koromban szívesen ültem Florica néni konyhájában, vagy néztem a tévét Bas bácsival. Éppen az ilyen pozitív élmények miatt és sokáig szentül hittem, hogy a román emberek jók, csak a román gyerekek ördögien rosszak…

Középiskolában végig magyar osztályba jártam, román fiatalokkal jóformán nem is találkoztam. Majd jött egy fiú, akivel nagyon megkedveltük egymást. Ő történetesen román volt. Magyarul tanult a kedvemért, én meg románul az ő kedvéért. Tizenöt évünk teljes önérzetével, szívvel-lélekkel hittük, hogy ez így jó. Az iskolában minden szünetben az udvaron ültünk egy padon, délutánonként pedig a kutyámat sétáltattuk és beszélgettünk. Kultúránkról, nyelvünkről, hagyományainkról. Tulajdonképpen semmi közös nem volt bennünk, ha csak az nem, hogy egyikőnk sem problémázott a román-magyar kérdés miatt. A sétálások tavasszal kezdődtek, és mire beállt a tél, már véget is értek, mégis örömmel gondolok vissza tiszavirág életű kapcsolatunkra. Azóta sem voltam soha olyan jó viszonyban román emberrel.

Akkoriban néptáncolni jártam. A szüreti bálon magyar ruhába öltöztünk, a fiúk fején pávatollas kalap, a lányokén párta, csak úgy csattogtak a csizmák! Lóháton jártuk a várost, fantasztikus volt. Aztán egy ilyen alkalommal néhány kölyök kővel dobált meg minket. Csak azért, mert magyarok vagyunk. Ők maguk is gyerekek voltak még. Azóta haragszom. Haragszom, mert félelmetes, ha egy román gyerek magyart dobálni megy ki az utcára. Azt neki mondta valaki, hogy ezt tegye. Ez már nem az az ártatlan piszkálódás, ami a téren volt évekkel korábban…

Azóta van bennem a negatív reflex, az előítélet, valahogy mindig „résen vagyok”. Pedig személyesen engem azóta sem bántott senki, bár nemzeti ünnepünkön, amikor a románok fújolnak és kiabálnak, összeszorul a torkom, görcsbe rándul a gyomrom. Jobb napokon úgy érzem, hogy két hazám van, rosszabb napokon pedig hontalannak érzem magam.

De én akkor is azt mondom, hogy az emberek megítélésében nem lehet és nem is szabad általánosítani, semmi sem csak fehér vagy csak fekete.