Meleg nyári nap volt a Fekete tenger partján a nagy tömegben, valahol nem a vízben és nem a szárazon, azon a helyen, ahol a homok elég nedves már, de még nem mossa el a víz, ott játszott Lacika és Áronka, a két testvér. Homokvárat építettek, a ki tudja hányadikat.

   Édesapjuk a nagy építő vezette rá őket a várépítés szeretetére. Mindig azt mondta: „Ha van rá idő, ha tenger nem háborog és a szél sem fúj, itt a homokvár építésének ideje! Itt mindig megmutathatod mire képes a kezed és mit érez a szíved! Vannak kagylók és csigák, van durvább és finomabb homok, vannak sirály- és verébtollak, mindenféle kavicsok, no meg, nem valami szép az ember részéről, de vannak különböző színű kupakok, előttetek a lehetőség, a számtalan kombináció, a fantázia világa!”

   Őket nem kellett bíztatni, mintha eleve építőnek születtek volna, ha homoklapáttal, ha a kis vederrel, ha csak a puszta kezükkel fogtak is neki, az alapépítmény mindig remekre sikerült. Ha kaviccsal, ha tollal, ha kagylóval és csigákkal, akár kupakokkal is díszítettek, annak mindig csodájára jártak a messziről jött turisták.

   Gyermekeiknek mutogatták egyes szülők, a remekbe szabott, éppen elkészült homokvárat és többnyire pirongatták a saját porontyukat, hogy ő mikor lesz képes olyan szép várat építeni, mint ezek a fiúk itt. Nem vették észre, hogy ezeknek a fiúknak a kezükbe a homokozó lapátot és a vedret az édesapjuk és a nővérük, Marika, tette és azt sem, hogy sok tanulás és próbálkozás volt egy-egy jól sikerült munka előzménye. Jó kellett legyen a hely, hogy a homok ne legyen kagylótörmelékes, a hullámverés ne tehessen kárt a munkában, de azért a homok legyen elég nedves, hogy összeálljon. Ehhez kell a szakértelem. Egy két korholástól aligha tanul meg valaki homokvárat építeni, s még inkább ilyen remekbe szabottakat.

   Az építőművészet csúcsát is az apjuktól tanulták a fiúk. Félig kellett tölteni a kicsi vedret tengervízzel, utána egy negyed vedernyi homokot kellett belelapátolni, azután pedig óvatosan kimarkolva a csurom vizes homokot, a két tenyerük között, ügyesen kellett csorgatni a homokos vizet. Így homokcseppekből álló cseppkőtornyok jöttek létre, melyek kicsiben ugyan, de hasonlítottak a mészkőbarlangok képződményeire. Az ilyen váraknak volt a legnagyobb sikerük. Sokszor a délelőtt épített vár még a délutánt is megérte, pedig volt nyüzsgés a tengerparton.

   Az idén valahogy nem sikerült a kirándulás. Nem messze az ő pokrócuktól, egy család telepedett le minden nap, egy egyke, rossz gyermekkel, akinek a szülei nem tudtak sehogyan sem parancsolni. Hol a vízbe rohantak utána, hol a szomszédoktól kellett bocsánatot kérni, a kölyök által szándékosan a pokrócokra, ruhákra szórt homokért, hol valakinek vissza kellett adniuk az eltulajdonított játékot, amiért az elkényeztetett csemete percekig bömbölt, hogy neki is kell olyan játék. Nem úszták meg a szülők és előbb vagy utóbb egy hasonló játék megvásárlásra került sor, csakhogy ritka csoda játék volt az, amelyikkel még másnap is játszott volna.

   Szóval ez a szomszéd kölyök már első nap felfedezte a készülő homokvárat. Addig settenkedett, addig forgolódott, hogy amikor a fiúk már megvoltak az építéssel és az említett homokcsepegtetés következett a kicsi vederből, amíg elmentek a vedreket megtölteni vízzel, a szomszéd kölyök szétrúgta nagy vigyorgással a várat. A fiúk panaszt tettek az apjuknál, aki megdicsérte őket, de nem szólt a szomszédéknak, nehogy botrány keletkezzen.

   Másnap a csodaszép sirálytollas kastély is hasonló sorsra jutott, talán öt percet létezhetett. Harmadnap elmentek a fiúk csigát, kagylót gyűjteni reménykedve, hogy délutánra csak eltűnik ez a „jó szomszéd”, de tévedtek. Ebéd után a tengerparton, nagy örömükre, nem volt ott a „jó szomszéd” család és így a délelőtt gyűjtött csigákkal és kagylókkal kidíszítve, egy sokkal nagyobb, négytornyú, négybástyás, udvaros kastélyt építettek. Mire elkészültek eléggé megfogta őket a Nap és a vízbe mentek egyet lubickolni. Honnan, honnan nem, előkerült megint a kölyök és talán a negyedórát megélt udvaros kastély a földdel lett egyenlővé. Ezt már az apa sem nézhette jó szemmel, szerencsére fénykép is készült az építményről, így bizonyítékokkal a kezében igazságának biztos tudatában, fellépett a kölyök szüleinél. A társalgás viszonylag hangosra sikeredett és a kölyök apja azzal fenyegetőzött, hogy hívja a rendőrséget, mert ő még ilyent nem pipált, hogy valaki csak úgy letámadja a tömegből.

   Negyednapra minden építőkedvük elment a fiúknak, csak annyit kértek a szüleiktől, hogy a tenger mellett egyet sétálhassanak a negyedik vagy ötödik mólóig. Erre megkapták az engedélyt és elindultak. Ímmel-ámmal mentek, inkább bandukoltak, amikor a második móló után egy nagy felfedezést tehettek. Akkora öröm volt bennük, hogy buzgón nekiláttak a kagyló gyűjtésnek. Délutánra, két veder szépen megválogatott kagyló és csiga koronázta szorgalmukat. Annyit kértek csak a szülőktől, hogy másnap reggel korábban kelhessenek és jöhessenek egyből a tengerpartra, Marikával, hármasban, az anyukájuk pedig csomagolja be otthon a reggelijüket és hozza el, majd megeszik tíz óra tájban.

   Ötödnap reggelén elindult a három építő gyermek, virradat után nem sokkal, a tengerpartra. Az azelőtti nap felfedezését megmutatták nővérüknek, s vele együtt a tervet is kibökték a fiúk. Az ötlet nagyon tetszett Marikának, így rögtön hozzáláttak a megvalósításhoz. Mire a szülők megérkeztek egy hatalmas középtornyos, a fiúknak majdnem derékig érő kastély épült a homokba egy nagyon jó helyre. Vizesárka is volt a tenger felől és négy sarokbástyája. Két felvonóhídon át lehetett a kastélyba beautózni. Akkorra megjöttek már a „jó szomszédok” és az apja félszájjal rászólt a kölyökre, hogy hagyja békén a várat, de ettől még különösebb csodát nem várhattak az építő gyerekek.

   Ők nem törődtek a kölyökkel csak folytatták buzgón a díszítést. Ez a vár aztán olyan lett, hogy még az édesapjuk is odajött megcsodálni, sőt a homokcsepegtetéses díszítésben is részt vállalt. A végén: édesapa, édesanya, Marika és a fiúk a vár mögé állva lefényképeztették magukat, hogy a családi albumba betehessék ezt a ritka szép képet, mely munkájuk gyümölcsét örökítette meg. Figyelmesek lettek a fiúk, hogy már több turista is elővette a fényképezőgépet és lefényképezték a várat. A fiúk megelégedettségének a tetőfoka az lett, amikor egy rövidnadrágba és pólóba arra sétáló, japán fiatal pár, megkérte a fiúkat, hogy fényképezzék le őket a várral együtt, majd angolul megköszönték a fényképeződés lehetőségét, és két pálcikára pergetett vattacukrot vettek a fiúknak.

   A fiúk a vattacukrot elosztották Marikával és az édesapjuknak is adtak belőle egy-egy szakításnyit. Megették a tízórainak csomagolt reggelit és Marika megállapította, hogy ez a vár már egészen ókori, hiszen negyvenhárom perce, hogy áll és a „történelem vihara” még nem pusztította el. Ekkor a három építő gyermek a vízbe kérezkedett. Az apuka megígérte nekik, vigyázni fog a várra, hogy a „szomszéd királyfi” el ne pusztíthassa.

   Csak ez a vár sem kerülhette el a sorsát, az apuka ugyanis elaludt...

   Arra ébredt, hogy eget hasító ordítás kerekedik felül a tengerpart lármás moraján és a vár romjain fekszik a szomszéd kölyök vérző lábbal. Ordít torka szakadtából, az anyja babusgatja, az apja pedig aggodalmasan sétál fel-alá és buzgón telefonál. Mire a fiúk apja felült és kidörzsölte az álmot a szeméből, megjött a mentő. A vérző lábú gyermeket hamar elvitték a mentőhöz, de úgy látszik nagy volt a baj, mert a „szomszéd király”, „királynőstől”, „seregestől”, „királyfistól” beszállt a mentőbe és elmentek.

   Ekkortájt jöttek ki a fiúk és Marika a vízből, kicsit somolyogva mentek el a várrom mellett. A tengerparton látszólag helyre állt a rend. A pokrócra feküdtek az építő gyerekek, mert egy kicsit vacogtak a hideg víztől, az édesapjuk pedig közéjük feküdt.

   – Most már elmondhatjátok fiaim, mi is történt a vár körül, mert én bocsánatot kérek, de elaludtam ezt a történelmi pillanatot.

   – Hát édesapám – kezdte el a mondatot Áron – az úgy volt, hogy amint mi a vízbe értünk jött is a „szomszéd királyfi” teljes haragjával és nekiment a várnak.

   – Csak, hogy ez egy Szentföldi lovag várnak készült – vette át a szót Lacika – pont olyannak, mint amilyent, ahogy mondtad, II. András királyunk építtetett újjá a Szentföldön, hogy is hívják?

   – Krak des Chevaliers – mondja az édesapa – de hát mit mondtam én nektek arról a szentföldi várról?

   – A legfontosabbat édesapám – vette át a szót Marika – azt hogy sziklára épült! Hát ebbe tört bele a „szomszéd királyfi” két lábujjkája, amikor egy hatalmas rúgással el akarta seperni ezt a várat a történelem színpadáról, mert mi egy jó negyedmázsás követ építettünk be a főtorony alapjába! Reméljük ezután megtanulja tisztelni a várakat és az építőit is!

Bíró Ernő – Kolozsvár 2013. november. 7.