1923. február 1-jén születtem Kecsetkisfaluban.

Amikor bejött a magyar hadsereg, édesapámat arra biztatták, hogy most itt van az alkalom, hogy engem nagy emberré tegyen, csak engedjen el katonának. Ezt a lehetőséget én is fontolóra vettem, és önkéntesként jelentkeztem katonának. Amikor már a sorozásra került a dolog, szegény édesanyám nagyon ellenkezett, mindenáron megpróbált lebeszélni, semmiképp nem akart engedni. Ő talán érezte, mi vár reám, ha elmegyek. Én még félig gyermek voltam, alig tizenhét éves. Nem maradtam otthon, bármennyire is kért az anyám. Elmentem a sorozásra. Mindenképp olyan ember akartam lenni, aki megérdemli, hogy igazi embernek nevezzék. Besoroztak szépen. Példaértékűnek nevezték, hogy önként jelentkeztem.

1940. december 2-án megjött a behívóm – a keserűség az édesanyámnak. Én még boldognak éreztem magam, hogy mehetek oda, ahol megmutathatom, mi a bátorság, mitől férfi a férfi. Be is vonultam a laktanyába. Meglátszott a többi katona között, hogy én fiatalabb vagyok náluk. Ezt akkor tapasztaltam, amikor egyszer látogatást tett nálunk Botay tábornok úr. Tisztelegtünk előtte. Ő mindenkire vetett egy két pillantást, aztán rajtam akadt meg a szeme. Rám hosszabban nézett, mint a többire. Megdobbant a szívem. Odajött hozzám, megveregette a vállam, és barátságosan megszólalt:

-        Te, fiam, te még olyan kicsi vékonyka gyermek vagy, elég-e a koszt?

-        Tábornok úr, Márton József honvéd alázatosan jelentem, nem nagyon – válaszoltam felbátorodva a barátságán.

Éreztem, hogy nem egy vasszigorú acélkatona rejtőzik a magas rangú egyenruha mögött, hanem egy igazi ember. Megfogott a karomtól fogva, és vitt. Egyenesen a százados elé. Újra megszólalt, de most már határozottabb, szigorúbb hangon a százados irányába.

-      Ennek a gyermeknek a mai naptól kezdve dupla ételadagot adjatok! – Ezzel megfordult, és elsietett dolgára.

Én azóta is hálával és tisztelettel gondolok reá, mert az elismerést nem kikövetelte, hanem megpróbálta megérdemelni. Az én szememben megérdemelte. Hej, lett melegem, alig távozott körünkből! Nekem estek a feletteseim, szidtak.

-      Miért nem mondtad nekünk, hogy nem elég az étel?

-      Jelentem alássan, azért nem, mert nem kérdezte senki. – válaszoltam.

Nem igaz, hogy azelőtt nem adtak elég élelmet, de kihajtották belőlünk, ezért éreztük állandóan éhesnek magunkat. Délelőtt lóháton, délután gyalog gyakorlatoztunk. Ezeken az alkalmakon annyira kifárasztottak, hogy pihenőkor mindenki lefeküdt a földre és hallgatott, senkinek nem volt kedve játékra.

Azt sem felejtem el, hogy nem volt minden felettesünk igazi tiszteletreméltó ember. Nagyváradon egy Víg nevű kegyetlen szakaszvezető keserítette az életünket. Ha csak lehetett, kerültük, mert mindig abban járt, hogy „rendre” tanítson. A legkisebb botlásért is verte a katonákat, zaklatott ide-oda értelmetlenül. Ha szembementünk vele, legtöbbször semmi nem tetszett neki. És ha ez így történt, akkor a „vétségért” büntetés járt. Ha elkiáltotta magát, „riadó, repülő”, akkor mindenkinek hasra kellett vetnie magát. És még véletlenül is a repülők csak sáros időben jöttek! Máskor meg azzal szórakoztatta magát, hogy elkiáltotta „árvíz”, akkor nekünk nyomban fára kellett másznunk, vagy ha nem volt fa, akkor a közelben bármire. Ezek alól a „büntetések” alól nem lehetett kibújni, mert akkor az elöljáró parancsát szegtük volna meg, az pedig hivatalosan is büntetendő. De nemcsak ezekkel a trükkökkel bosszantott, hanem szaladással, ágy alatt bújtatással, mindennel, amit el lehet képzelni.

Egyszer Szilágynagyfaluban voltunk gyakorlaton. Ott házakhoz szállásoltak el. Ahova minket beosztottak, a szomszédban lakott két leány. Néha beszélgettem velük néhány rövid percet. Egyik alkalommal, amikor visszajöttünk a gyakorlatról, én megpucoltam a lovat, tiszta szalmát hintettem alája, és ezzel készen lévén, beszédbe elegyedtem a kapuban álló leányokkal. Egyszer észreveszem ám, hogy érkezik Víg szakaszvezető. Messziről látszott, hogy mérges, mert olyankor állandóan a sapkáját igazította. Nagyokat fújva közeledett. Meg is jegyeztem a lányoknak, hogy haragszik a szakaszvezető, de büszke voltam, szégyelltem a dühödt fenevad elől bekotródni. Ott maradtam tovább és beszélgettem. Víg úr azonnal az istállót vette szemügyre. Nem talált benne hibát, de segített neki a ló, mert éppen akkor pottyantott le pár lócitromot. No, csak ez kellett! Kis idő múlva kiáltást hallottam. Víg szakaszvezető hívott az istállóhoz.

-      Miért nincs tisztaság a ló alatt?

De nem is volt időm valamit is válaszolni, mert kaptam egy óriási süvöltő pofont. Erre bennem is felébredt a vadállat, és mivel már harmadéves katona voltam, előkaptam a kardomat. Ott tartottam, hogy a lapjával már-már lesújtottam rá, amikor megnyikkant a kapu, és belépett rajta egy őrmester.

-      Márton József honvéd, állj! – kiáltotta. – Mi folyik ott?

-      Őrmester úr, Márton József honvéd alázatosan jelentem, a szakaszvezető úr ártatlanul pofon ütött.

Mindketten megkaptuk a magunkét: engem figyelmeztetett, hogy máskor ilyet ne merészeljek még gondolni se, nemhogy megkísérelni. A szakaszvezetőt pedig alaposan letolta, jobban, mint engem. Megérdemelte. De ezzel csak jobban mérgesedett a helyzet. A szakaszvezető még egyszer kellemetlen helyzetbe hozott emiatt. A faluban rendezett búcsúbálon minden alkalommal elvette tőlem a lányokat, akikkel táncoltam. Egy ideig próbálkoztam, de mindig elkérte minden táncpartneremet. Nem mondhattam ellent, mert felettesem volt. Ezért mérgemben hazaindultam a szállásomra.

Alighogy elmentem a bálból, pár pillanat múlva lépéseket hallottam magam mögött. Hátranéztem, hát a szomszéd leányai voltak – szépen otthagyták a szakaszvezetőt. Mikor hazaértünk, az apjuk hívott beszélgetni. Kedvem lett volna, de nem mertem, mert biztos voltam benne, hogy a csúfosan otthagyott szakaszvezető kitalálja, hogy összefügg az én eltűnésem és a lányok eltűnése a táncból, utánunk jő, és itt talál, bizony lesz melegem. De a gazda biztatott, hogy maradjak csak, mert lesötétíti az ablakot, és ha mégis utánunk jő ez a barom, akkor majd elküldi vissza a bálba.

Hát eléggé meggyőzött, hogy elfogadjam a meghívását. De alig egy fél órára rá, hogy beszélgetni kezdtünk, valaki kopogott az ajtón, majd beszólt a gazdához. Megismertem a szakaszvezető hangját. Bizony megszeppentem egy kicsit, de hallgattam. Vendéglátóm nyugalomra intett, és kilépett az ajtón.

-      Hol vannak a leányai? – kérdezte, és hangsúlyozásából kiérezhető volt az elfojtott méreg.

-      A búcsúbálon. – felelt kurtán az apa. – Még nem jöttek haza.

Mi lélegzetvisszafojtva hallgattunk benn a házban. Jól hallottuk, amint nagyot fújva elkotródott vissza a mulatságba. Erre én is megkönnyebbültem, de nem tudtam nyugodt maradni. Visszamentem a szállásomra, hogy otthon lehessek, ha mégis keresne. De nem keresett. Később azonban láttam a szemében izzani a harag szikráit. Jól tudta, hogy akkor bizony átvertük. Túljárt az eszén egy katona – ezt nehezen tudta elviselni, de hallgatott, nem tette szóvá, nem akarta, hogy mások is tudomást szerezzenek erről, és kikacagják. Igyekeztem elkerülni mindenféle összetűzést vele.

Kegyetlenségéért azonban megverte az Isten. Amikor megtudta, hogy kimegyünk a frontra, háromszor is kérte az áthelyezését egy másik laktanyába. Nem mert velünk jönni. Már többen megígérték neki, hogy nem ellenséges golyó által fog meghalni, mert az első adódó alkalommal lelövik – másokkal is rendkívül embertelenül viselkedett. A tisztek is tudták ezt, nem engedélyezték az áthelyezését. Azzal fizették ki, hogy viselkedett volna tisztességesen a katonákkal, hogy ne féljen kimenni velük a frontra.

1941. Húsvét első vasárnapján léptük át a szerb határt, a frontra mentünk. A szakaszvezetőt is kiküldték velünk. Ekkor már megváltozott, nem volt egyáltalán goromba. Mindenképpen meg akart szabadulni a fronttól. Ha nem sikerült hivatalosan elintéznie, másképp próbálkozott. Amikor kisebb lövöldözés támadt az ellenség és közöttünk, akkor ő saját tenyerét lőtte át, hogy küldjék hátra. Mennyire féltette a bőrét! De nagyot tévedett, nem sikerült a terve: az orvos, ahogy meglátta a sebét, azonnal rájött, hogy mit művelt. Arra nem számított, hogy közelről lőve füst is kerül a sebre, meg lőporszemek. Ha legalább egy zsebkendőt tett volna a kezére, becsaphatta volna az orvost is. Ezért a tettéért ezredkihallgatásra hívták. Amikor ezt meghallotta, főbelőtte magát. A büszke katonának nem adatott meg, hogy legalább ellenséges golyó vessen véget életének. Saját keze okozta halálát.

Azon a nyáron hazakerültem szabadságra. Egy hónap otthonlét után jött a behívó. Szükség volt a katonára az oroszországi fronton. A huszárcsapatba osztottak be: Vitéz Nádasdy Ferenc Harmadik Honvéd Huszárezred Második Lovasszázad Második Szakaszában volt a helyem. Innen is leváltottak. 1943-ban leszereltem, és hazajöttem. Gondoltam, ezzel megúsztam a háborút.

De nem sokáig voltam szabad: május 5-én ismét behívtak katonának, mert Amerika belépett a háborúba. Megint kivittek Oroszországba. Ami eddig volt a csatatereken, az semmiség volt ahhoz képest, ami ezután lett. Olyan sűrűn érkeztek a repülők, mintha egy óriási méhkaptár lett volna fölöttünk. Ekkora erővel szemben már nem tarthattuk a vonalat. Megfordult a front, menekültünk visszafelé. Útközben valami gyanúsra lettünk figyelmesek: az előttünk levő faluban túl nagy volt a mozgás. Engem előreküldtek felderítőnek, hogy hozzak híreket, mi a helyzet. El is jutottam a faluig. Észrevettem, hogy valami kozákok lepték el. Indultam is visszafelé, amikor észrevettek. Üldözni kezdtek. Erre én is noszogatni kezdtem magam alatt a lovat. Vágtatott is serényen, de a kozákok egyre szaporodtak mindenünnen. Amelyik úton jöttem, azon már nem mehettem vissza. Gondoltam, kisebb kerülővel mégis visszajutok a csapathoz. Arra nem számítottam, hogy éppen beleszaladok egy óriási tankcsapdába. Csak akkor vettem észre az egész kelepcét, amikor pár lépésre voltam a széles és mély ároktól, amely előttem húzódott. A ló megtorpant, meg akart fordulni. A kozák csapat pedig nagy örömmel egyre közeledett. Élve akartak elfogni, mert nem nagyon lőttek. Nekem semmi kedvem nem volt fogságba esni. Ijedtemben mindkét lábammal teljes erőmből megsarkantyúztam a lovat. A szegény állat kínjában akkorát szökött, hogy átugrotta a tankcsapda széles árkát. A kozákok elámultak a csodálkozástól. Én pedig ezalatt lőtávolon kívül kerültem. Amikor visszanéztem, még ott láttam őket káromkodni a kelepce túlsó oldalán. Ők nem voltak rákényszerülve, hogy utánam csinálják a mutatványt. Így sikerült, hogy megmenekültem. Később elgondoltam magamban, hogy milyen különös módon vezérelt ki az Isten a bajból: maga a csapda volt menekülésem lehetősége, mert üldözőim nem jöhettek utánam.

A front már nem állott meg, hátráltunk tovább. Lengyelországban jártunk, amikor egy nagy csapat tökrészeg géppuskás orosz érkezett velünk szemben. Azt már megtanultuk, hogy az ennyire leitatott katonával nem jó találkozni, mert az már nem tudja uralni a gondolatait. Ahogy megpillantottak, nyomban iszonyú golyózápor zúdult ránk. Addig abba se hagyták a lövöldözést, amíg embert láttak mozogni valahol. Legnagyobb szerencsénkre a közelben volt egy erdő. Akinek sikerült idejében bemenekülni a fák közé, azok megúszták, akik kinn maradtak, mind egy szálig elpusztultak. Bujkáltunk az erdőben. Néha megpróbáltunk kijönni valamelyik felén, de ahogy megjelent valaki az erdőszélen, azonnal puskatűz fogadta. Itt tapasztaltuk meg a lengyelek barátságát. Ők rokon népnek tartottak minket, ezért titokban élelmet hoztak nekünk. Különösnek tűnt, hogy a lengyeleknek sikerült bejutni hozzánk, mi pedig sehol nem bújhattunk ki. Hiába reméltük a menekülést, innen nem lehetett. Az erdőt bekerítették, minket pedig elfogtak. Legelső dolguk az volt, hogy a tiszteket eltávolították közülünk. Hogy mi lett velük, nem tudom: azóta se láttuk őket.

Ezzel elkezdődött a fogolyélet. Máris vagoníroztak minket, és elvittek Kijevbe. Itt történt életem legnagyobb csodája. A sok munka és a kevés korpaleves miatt annyira legyengültem, hogy már járni is alig tudtam. Lefogytam 32 kilóra! A szabályzat értelmében, aki még mozogni tudott, annak dolgozni kellett. Volt alkalom, amikor a rabtársaim vittek ki karonfogva a munkahelyre, mert aki otthon maradt, arra halál várt. Így sem bírtam sokáig. Egy este látták, mennyire gyenge vagyok, betettek a hullaházba! Remélték, reggelre meghalok. Ott feküdtem mozdulatlanul a földön. Körülöttem húsznál is több holttest. Ismerős rabtársak. Az éj közepe táján egyszer csak hallottam, hogy jönnek az orosz halottszállítók. Csak éjjel merték ezt a munkát végezni, mert nappal szégyellték, nem akarták, hogy kitudódjon, hogy naponta húszasával pusztulnak az emberek. Összeszedtem minden erőmet, fölálltam, és behúzódtam az ajtó mögé. Kinyílt az ajtó, és belépett az első orosz. Amikor meglátott, irtózatosat ordított ijedtében. Azt hitték, kísértet vagyok. Végre meggyőződtek, hogy csak egy élő embert látnak. Ekkor visszaküldtek a szobába. Én is elcsodálkoztam azon, hogy volt erőm a járásra. Talán a hosszú mozdulatlanság alatt gyűlt össze annyi, ami elég volt a szobáig.

Akkoriban találkoztam össze egy német fogolycsoporttal. Nekik otthonról küldött a német állam fokhagymát és egyebeket. De kenyeret nem kaptak többet, mint mi. Én az egész napi kenyéradagomat elcseréltem három fej fokhagymáért. Csak ezt ettem mindaddig, amíg visszatért az étvágyam. Ettől egy kicsit javultam, de még akkor is hihetetlenül gyenge voltam. Csak éppen hogy meg tudtam állni a lábamon.

Egyik nap megtudtam, hogy új orvosa van a fogolytábornak. Gondoltam, elmegyek, hátha mégis segít, és felépülök. Nem tétováztam, elmentem a rendelőbe, és beálltam a sorba. Sokan várakoztak ott – mindenik egy-egy élő csontváz. Végre elérkezett a várt pillanat, amikor én is sorra kerültem, beléphettem a rendelőbe. Nem hittem a szememnek, egy egészen fiatal leány állt elém fehér köpenyben. Ő volt a láger orvosa. Azt mondta, tizennyolc éves. Lehet, hogy nem volt több annál, mert a háború alatt rengeteg orvosra volt szükség, így ha már tudott valamit, odatették gyógyítani. Látta, hogy mennyire erőtlen vagyok. Neki még volt lelke, ő még érezni tudta a szenvedés súlyát. Még fiatal volt ahhoz, hogy ilyen hamar eltűnjön gondolataiból a sajnálat. Megszánta gyarló állapotomat, és adott egy tanácsot: azt mondta, úgy menjek orvosi vizitre, hogy se elöl, se hátul ne legyek a sorban. Neki kiadtak egy parancsot, melyben pontosan meghatározták, hány embert kell kiküldeni munkára, a sor elejéről és a végéről senkit nem mellőzhet, csak középről.

Így is tettem a soron következő alkalommal. Mikor eléje kerültem, tett egy széket a fal mellé, és oda félreültetett. Közben néha rám-rámpillantott, mert látta, hogy nagyon meg vagyok rémülve. Nem tudtam, mi lesz velem. Kiérezte a rettegést a tekintetemből, és ahogy alkalma adódott szólt, hogy ne féljek. Végre lassan befejezte a brigádot, akit vizsgálnia kellett. Ekkor kiszólt, hogy többet nem vizsgál azon a nap. Hozott egy széket, leült mellém és kérdezett. Egyre csak kérdezett. Természetesen oroszul, ezért nem értettem mindent. De egyszer meglepő dolgot vetett fel: akarok-e segéd lenni mellette? Miért ne, ha lehet – mondtam én. Még egyszer alaposan megvizsgált. Egy nagyon különös receptet ajánlott: csináltassak a német foglyokkal egy három literes csészét! No, ezt minek? – gondoltam, de nem ellenkeztem. Még azon a nap megrendeltem a repülőtéren alumíniummal dolgozó németektől az edényt. Amikor megkaptam, jelentkeztem vele a doktornőnél. Elvette szó nélkül, és azt mondta, várjak – ezzel elment. Kis idő múlva ízletes étellel teletöltve hozta a csészét. Én Istenem, milyen rég nem éreztem ilyen finom illatot! Annyira messze voltunk mindenféle ételillattól, hogy még álmodni sem mertünk már ízletes falatokról, a korpaleves meg egy kis szárazkenyéradag volt minden táplálékunk. És ekkor itt áll előttem egy óriási adag gőzölgő és csábító valóságos álom. Nem hittem a szememnek, majd a fülemnek se, amikor hallottam a doktornő biztató hangját, hogy edd meg. Nem kérettem magam kétszer. Nekiestem és nyeltem a királyi falatokat, közben hálás pillantásokkal köszöntem meg ennek a leánynak a jóságát. Lassan elérzékenyültem ettől a kedvességtől. Milyen rég volt az, amikor valaki együttérzően nézett rám! Bizony legördült a szememből pár könnycsepp. A sok gyűlöletes pillantás után hihetetlenül jólesett a barátságos szemek melege.

Nem mertem mind megenni az egész ételadagot, meg akartam őrizni későbbre, de a doktornő rám parancsolt, hogy azt bizony itt helyben el kell tűntetni. Engedelmeskedtem. Azon a nap még kaptam két olyan adagot az orosz tiszti étkezdéből! És ez így ment sokáig.

Rendre megtanultam, hogyan kell az orvosi eszközöket fertőtleníteni, tisztán tartani. Ezeket csak azért kellett elsajátítanom, hogy amikor ellenőrök érkeznek, akkor lássák, hogy mi a dolgom. Máskor ezeket ő végezte el nagy odafigyeléssel. Az én dolgom csak a rendelő takarítása, tisztántartása volt. Ez az életmód már nem volt megerőltető. De ennek ellenére hazakívánkoztam. Sokszor elmerültem a gondolataimban, csak néztem a semmibe, lelki szemeim előtt az otthon képei rajzolódtak ki. Ő pedig mindig észrevette, hogy hol járok képzeletben. Ilyenkor megkérdezte: elégedetlen vagyok? Őszintén válaszoltam: csak az otthon hiányzik, egyébbel rendben vagyok. Éreztem, hogy igyekszik mindent megtenni azért, hogy ne legyen semmi okom a panaszra: ételt hozott, kímélt a munkától, és végtelenül kedves volt. Láttam a szemében, hogy kedvence vagyok a foglyok között.

Mivel később is el-elfogott a szomorúság – és ő ezt mindig megérezte –, többször kivitt magával a városba olyan címen, hogy segítenem kell neki. Egy alkalommal elvitt egy ruhásüzletbe, és a rabgúnya helyett újakat vásárolt nekem a saját pénzén. Tisztességesebb öltözettel tértem vissza a táborba, mint amilyenben az őrök és a tisztek voltak.

Máskor meg moziba vitt. Nekem pedig menni kellett. Napról napra jobban éreztem, hogy nem csak kedvel. Amit irántam érez, több ennél. Végtelenül sajnáltam ezt a kedves lányt, mert vonzódását nem tudtam viszonozni. Végül kimondta nyíltan: legyek orosz állampolgár, ő elintéz mindent, kivesz a lágerből, csak maradjak vele. Nekem egyáltalán nem volt kedvem ottmaradni, se orosszá válni. Ő pedig egyre kedvesebb lett hozzám.

Egyszer hirtelen nagy meglepetés ért mindkettőnket. Egyszer csak a vezetőség észrevette, hogy engem kényeztet, látták, hogy egészen felépültem, hát megsokallták ezt. Parancsot kaptam, hogy szedjem össze minden cókmókomat. Ez gyorsan sikerült, mert semmim sem volt. Akkor szépen tudtomra adták, hogy áthelyeznek egy másik fogolytáborba. Nem tudom, hogy érintette ez a hír a szerencsétlen doktornőt, mert annyi időt sem engedtek, hogy legalább megköszönjem neki, hogy kimentett a pusztulásból. Indulást parancsoltak.

Kiléptem a tábor kapuján. Mellettem kísérők. Baktattunk. Egyszer még visszanéztem. Ott láttam a kapuban lehajtott fővel állani, amint utánunk néz. Néha a kezét a szeméhez emelte…

Egy faraktárba kerültem dolgozni. Csodás dolog, de itt is lehetőségem nyílt megszabadulni az éhezéstől. A raktár igazgatója egyszer érdeklődött, hogy ki tud tehenet fejni. Azonnal jelentkeztem. Elvitt magával. Két tehene volt. Azokat kellett gondozni és fejni. Kaptam ezért minden napra egy fél liter tejet! De ez is jó fizetség volt, mert így legalább nem éheztem, és ez a munka könnyebb volt a famunkánál. A napi tejadagomat mindig bevittem a táborba, és elosztottam az új rabtársak között, én ugyanis fejés közben megittam titokban egy adagot. De a becsületemre azért vigyáztam. Itt ért a várva várt pillanat: megtudtuk, hogy hazamehetünk!

Végre beteljesült az álom! 1948-ban hazajöttem. Újra körülvett a család, az otthon. Négy hónap híján nyolc évet voltam katona és fogoly! De ami mindent kárpótolt azt a szabadság, a családi asztal, meg a fehéren vetett ágy jelentette, nem is említve a sok örömtől csillogó szemet, melyek nyolc évet könnyeztek értem.

Egyszer különös ötletem támadt. Amikor édesapámék nem voltak otthon, gondoltam, főzök egy kis korpalevest, hogy megmutassam, mivel éltem a fogságban. El is készült, mire hazajöttek a szüleim. De megbántam ezt a gondolatomat és tettemet. Végtelenül megbántam, mert szegény édesanyám úgy elsírta magát, hogy alig tudtunk lelket verni belé. Még napok múlva is könnyezett.

Az évek azóta jócskán tovaszálltak, de azért most is naponta kétszer hálát adok az Úrnak, hogy hazavezérelt, hogy még élek. Bizonyára Istennek céljai voltak velem, ezért gondoskodott rólam. Érzem, a legkülönösebb helyzeteket állította elém, hogy ezzel is megmutassa, Neki van hatalma bárhonnan kiszabadítani. Megtanultam érezni, látni, hogy honnan jön az én segítségem…