Mostanában valószínűleg minden szombaton bűnt követek el. Némi családi erőszak hatására esténként egy tehetségkutató műsort nézek. Afféle énekversenyt. Az egyik ún. kereskedelmi tévécsatornán, melyet általában hatalmas ívben elkerülök, mert elporladt már bennem a bőségben soha nem birtokolt türelem utolsó molekulája is, és nem vagyok hajlandó hosszú percekig hosszan sorjázó bugyuta reklámokat elviselni néhány remélt és közöttük felejtett műsortöredékért cserébe.

De a családi béke ára gyakran kényszerű kompromisszum. Én látványos figyelemmel kísérem a szombat esti dalversenyt, cserébe időnként zavartalanul ücsöröghetek egy-egy, a világűrről forgatott dokumentumfilm előtt.

Persze, a tökéletes álca érdekében jó kis véleményt is alkotok. Mármint az amatőrként elém tárt sztár-aspiránsokról, hangjukról, a dalról, mit valaki szájukba tukmált, hogy a nagyérdemű jóllakjon és a zsüri okoskodhasson. Higgyék el, nem fanyalgok, állítom, hogy a befutott vagy befuttatott honi nótamesterek igenszép számban maradnának alul zenei és vokális tehetség tekintetében a konkurálókkal szemben.

Nem kapok jutalékot, ezért találják ki önök, melyik produkciót emlegetem. Biztosan önök is gyönyörködnek benne. És talán szurkolnak/drukkolnak egyik-másik indulónak. Akár, mert tetszik, amit mutat s hallat, akár mert… földijük az istenadta.

Az én bűnöm az, hogy nem élek demokratikus jogommal, nem szavazok. Pedig nem ártana, hiszen szimpátiám alanya szökellhetne a megvalósulás bércei felé általam, s nem mellesleg szép bevételt is termelnék a képernyőt villódzó fényekkel éppen ellátóknak. S talán lelkem is nagyobb nyugalommal térhetne éjszakai pihenésre…

A műsor idei sorozatában énekel egy földim is. Aki viszont a szervezőknek nem földije. Nincs ebben semmi különös. Egy székely legény Magyarországon is otthon van, otthon kellene legyen. Ahogyan, éppen az említett vetélkedőben, otthonosam táncikált már a színpadon jónéhány külföldi, jól-rosszul törve Árpád apánk ősi nyelvét.

Mert a dolog, ugyebár, a zenéről, a tehetségről szól, semmi másról. Kibányászni a tálentumot az ismeretlenség hamujából, kikupálni ős elindítani a csillaggá fényesülés útján.

Az csak a folyton morgolódók rosszindulatú kerékkötése, hogy nincs az ilyen műsorokban egyetlen másodpercnyi spontaneitás. Hogy minden előre meg van rendezve, minden kizárólag a pénzről szól, a nagy nézettség által jól eladható reklámidőről, a milliónyi szavazó telefonszámlájáról satöbbi-satöbbi.

 Nem, kérem szépen, ez egy tiszta és tisztességes verseny, ahol a mérlegen csak az igaz tehetség magányoskodik. És ahol, legyen bár a rivalda Budapesten, a székely legény sorsát is pusztán az dönti el.

Nem szavazok. Egyszerűn lustaságból, nincs ebben semmi elvi megfontolás. Helyettem, mellettem azonban szavaznak mások, sokan. És hangoztatják okosnak szánt véleményüket, minden lehetséges fórumon, hol ők hangot kaphatnak, felvillanhatnak elmebeli ismeretlenségük homályából. És, tartsuk bár sokukat bármiféle döntésre alkalmatlannak, az ő szavazatuk pontosan ugyanannyit ér, mintha azt a tudományos akadémia elnöke adta volna le.

Közben eljárt a Mikulás. Menetrend szerint érkezett, december 5-én este, Ugyanúgy, mint évek óta mindig. Ahogyan 2004-ben is…

Vélhetően önkínzó hajlamaimnak engedelmeskedve olvasgattam bele a tehetségkutatóhoz és a résztvevőkhöz kapcsolódó, éles magyar agyak által fűzött kommentárokba. Tizenegy esztendővel azután, hogy egy nemesnek induló, ámde balga szándék valamiféle nemzeti egységről firtatta hős népünket. Mely szándék nyomán az ún. népszavazás kiadós gyászkeretet vont a magyar összetartozás érzése köré, amit a ma már hivatalos rangra avanzsált nemzetpolitika, a Magyarország határain kívül élő magyarok számára intézményesített magyar állampolgárság is nehezen halványít.

2004-ben szavaztam. Sokan mások is. Talán az akadémia elnöke és a kínkeservesen abszolvált négy elemi borzalmai éppen olcsó fröccsel borogató derék őshonos alföldi polgár is. Az elnök talán az ügy súlya miatt, a borozó csekélyke nyugdíját vagy „ingyenes” orvosi ellátását féltve, remegve aggódó kézzel. Az eredmény, remélhetőleg (ó, csalfa illúzió!) mindannyiunkat megrendített.  De, miután sikerült elkerülni az oly sokat szajkózott katasztrófát, maradt az olcsó fröccs meg az únott körzeti doki is, talán okulhattunk volna a dologból, már amennyire egyáltalán képesek vagyunk ilyesmire.

Gyomorfájdító magyar nyelvszerűséggel írnak a hozzászólók. Például a székely legényről. Mert felháborodott mind a három agysejtjük azon, hogy esetleg Budapesten nem egy honi madár mesebeli éneke győzedelmeskedhet. Pedig volt már rá példa… Néhányan kikérik maguknak magát a gondolatot is, mások replikáznak… Egyesek rasszizmust emlegetnek… Ahol a rasszista magyar gyűlöli a másik magyart, nem lelve más alkalmas fajt erre a célra.

Tudom, a szennyben turkálok, vélhetőin olyan kétlábúak firkálmányai között, kiknek remek feltűnési alkalom „szellemi sziporkáik” közzétételére a mi kis dalvetélkedőnk. Mégis… Ők nemcsak léteznek, számosan létezne, de bizony igen szorgalmasan szavaznak is. Teljes értékű voksokkal, önnöm fontosságuktól átszellemülve, buta arcukat silány felsőbbrendűséggel sminkelve.

Tizenegy évvel ama sanyarú népszavazás után még mindig…  S hiába minden törvény, nagyívű kinyilatkoztatás, hangzatos szózatok. Hiába a minden elé ragasztott „nemzeti” előtag. Sokan vannak, akik semmit nem értenek. Nem képesek vagy nem akarnak érteni. Mert az bizony kényelmetlen s időnként fáradtságos manőver. Felfogni, hogy előfordulhat egy fiatalember egy félreeső székely faluból, aki  felülmúlhat száz pestit… Felfogni, hogy teljesen mindegy, hol sütött rá először isten napja, ő a miénk, mindannyiunké.

Nem tudom, hogyan lehetne elmagyarázni nekik. Azt sem, hogy egyáltalán volna-e értelme megpróbálni. Ki tudja, talán a zsebek nyelvjárásában. Azt 2004-ben azonnal magukba szívták. És utána már nem nemzetről, összetartozásról, egységről és egységből fakadó erőről volt szó, csak pénzről, pénzről, pénzről…

A bennfentesek szerint a tehetségkutató verseny is kizárólag e fogalom köré rendeződik. Rengeteg reklám, emeltdíjas szavazógép. És az fog nyerni, aki a reflektorok kihunyása után is eladható lesz.

Én nem tudom…

És bűnös vagyok, mert nem szavaztam. Pedig az én elküldött üzenetem, hívásom elméletileg ugyanannyit nyom a latban, mint bárki másé. Legalább ebben egyenlők vagyunk. Egyszer talán másban is.