Azért ismerjük be, délceg atyámfiai, jó dolog a szabadság. Amikor nem kell nyaktörő mozdulattal magunk mögé sandítani, ha éppen valamely felkent előljárónkat bíráljuk. Amikor, roppant bölcsesség és hatalmas tapasztalat boldog birtokosaként, eldönthetjük, mi helyes és mi helytelen a világban. Mi szép és mi rút. Mi az erkölcs és mi a prostitúció.

Klassz dolog ez, akkor is, ha általában ítéletünk ien szűk körben bolyong majd tovább.

Mert ítélni mi, mindnyájan, fölöttébb szeretünk. Ugyan ki emlékszik már az intelemre, miszerint „ne ítélj, hogy ne ítéltess!” Hiszen végre, sok szájzárral felszerelt évtized után, teljesen szabadon és büntetlenül bíráskodhatunk. Hajrá!

Eldönthetjük azt a kardinális kérdést is, mi a szag és az illat. Mi kellemes fuvallat és mi büdös.

Történt néhány hete, a magyar tenger fővárosának egyik butiksorán, hogy a turistaszezon kellős közepén egy bátor székely atyafi kürtőskalácsot merészelt árulni.  Erős a gyanúm, hogy szerette volna a csemege hagyományos készítési módjával megörvendeztetni várhatóan népes közönségét, azért faszénparázs fölötti sütéshez kért és kapott engedélyt a csinos kis város minden illetékes hatóságától. És, higgyétek el atyámfiai, utóbbi intézményből még a legsötétebb válságos időkben sem volt és nincs hiány a pannon rónán.

Emberünk bemutató sütést is rendezett, hadd láthassa minden éles szemű közszolga és a magyar nemzet egészségének szolgálatára szent esküt tevő szaktkintély, a faszénen sütött kürtős nem Lucifer kárhozatot s nemzethalált okozó ördögi praktikája.

Úgy tűnt, minden rendben találtatott. A kis sütőde békésen izzította a faszenet s eregette a friss kalács illatát. Mely illat, ó egek!, afféle mágnesként üzemelt az arra ténfergő nyaralók orra tekintetében.

Az ítélkezés szabadsága, természetesen, Siófokot is meghódította. Minden kétlábú, legyen az őslakos pannon vagy nosztalgiázó német, esetleg mindenhol mindent kipróbáló holland, netán folyton duhaj orosz testvér, szabadon választhatott a butiksor kínálatából. Vol ott műanyag porból és vízből összefagyasztott jégkrém, láthatóan minden természetes anyagot gondosan mellőző sütemény, azonosíthatatlan állatfajból gyártott hamburger, zöldes ivőlevek…  Láttam, ott jártam. És nem csak láttam, éreztem is.

A kürtős régről ismert illata ellenállhatatlan erővel vonzott.  Engem, akit érthető nosztalgia itatott át, és vonzotta a derék idegeneket is, akiknek halvány segédfogalmuk nem lehetett az illat forrásáról.

Nos, ez az ösztönös vonzalom okozta a bajt. Ugyanis, bármily egetverően hullűmzik a nemzeti összetartozás tengere, az emberke, akkor is, ha véletlenül magyar, nem pusztán igével él. Sőt, alig-alig él ő azzal.  Hanem él ő jó kis forintokból, euróból. A sok bennszülött butikos és a székely atyafi is.

Ezért aztán, megtapasztalva a fizetőképes forgalom kürtőskalács által eltorzított mozgását, a butikosok szabadon elbírálták a szerencsétlen helyzetet: a kürtőskalácsos büdös. Mégpedig nagyon büdös.

A hatóságilag engedélyezett és az európai szabványok előírásait addig maradéktalanul kielégítő faszén pedig, az atyafi állításával szemben, roppant módon füstöl. Ama füst pedig bejárja az összes butikot, beleivódik a szépen sorjázó kínai textilipari remekek közé, csípi a külföldi turista szemét és kényes orrát, az eladóét már nem is említve. A füst tehát elriasztja a vevőket, rontja az üzletet!

Összefogott hát, nem túl bőséges történelmi előzményre építve alkalmi mozgalmát, a sok butikos az atyafi kalácsa, bódéja és füstje ellen. Lázadásuk először szép magyar szavakkal fegyverkezett. Kérték az atyafi távozását, fenyegették őt, miközben naponta emlékeztették őt és dolgozóit román származásukra. Arra, hogy ő ott betolakodó, hely- és üzletbitorló elem.

Hiába mutogatta a bátor kürtősbűvész sokpecsétes papírjait, hiába bizonygatta, hogy sem neki, sem kollégáinak bizony a legutóbbi ezer esztendőben nem termett román ős családfáján, a verdikt meghozatott. A kürtős büdös, a füst büdös és az atyafi által generált áldatlan állapotot haladéktalanul fel kell számolni.

Természetesen, ahogyan a hely szelleme és telepesei számára a legtermészetesebb, annak rendje s módja szerint fel is jelentették. Minden hivatalnál, ami eszükbe jutott. Névvel, név nélkül… Kinek-kinek szittya vérmérséklete szerint. Hiszen szabadság van, nemde?

Mindenki mindenhol szabadon vállalkozhat, mindenki mindenhová szabadon mehet. És mindenki mindenkit bármikor szabadon feljelenthet.

(Azt már csak ilyen irányú fanyalgásom alátámasztására teszem hozzá, hogy Magyarországon az Úr 2014. esztendejének első negyedévében  csak a magyar adóhivatalhoz 35 ezer civil feljelentés/bejelentés érkezett).

A siófoki butikosoknak volt idejük, papírjuk és ceruzájuk, hát jelentettek.

Atyánkfia belefáradt a vegzatúrába és lerománozásba. Így, negyed évszázaddal az új szabadság kikelete után. A nagy nemzeti összeborulás közepette. Összepakolta a holmiját és odébbállt. Egyenesen Budapestre.

Arról egyelőre nincs hír, kinek a fitos nóziját facsarja ott a faszén füstje, kinek bűz a kürtőskalács illata. És miért az.

Nem lenne helyénvaló messzemenő következtetéseket, tanulságokat kikristályosítani az egyszerű történetből. Ki tudja, talán tényleg túlfüstölte környékét az atyafi.  Talán tényleg akadt kifinomult érzékekkel ellátott honi vagy külhoni polgár, kinek szme könnybe lábadt a faszén parazsától. És nem meghatottsága vagy szép emlékei okán.

Talán az egységes, vagy inkább egységesíteni óhajtott magyar nemzet jövőjét sem volna ildomos a siófoki kürtős-ügy alapján megjósolnunk.

Azt viszont talán mégsem hagyhatjuk mellékvágányon rostokolni, hogy, miközben remek, határokon átívelő, közös programokon igyekszik bizonyítani minden magyar nemzet érzését és együvé tartozását, olyan porszemnyi probléma marad előttünk mindennapos akadályhegyként, mint az „illatos vagy büdös” dilemmája. Román vagy nem román. Füstöl vagy nem füstöl.

Döntsétek el ti, szabadon, atyámfiai. És ítéljétek meg szabadon, mire alkalmas, mire rendeltetett az, ki e gigászi kérdésekre adandó válaszban sem tud, vagy nem akar egyeszségre jutni.

Kész a kürtős! Jó étvágyat hozzá!