Nehéz volt az út fel a hegyre,

hátamon a világ súlya,

batyumban apró keresztek,

fájdalmak, gondok, szenvedések

és lábam alatt hegyes kövek.

A nap élesen sütött,

fénye vakító tűzgolyó,

ruhám alatt patakba folyt a víz

s szomjaztam, mint Krisztus

a kereszten, de nem vérrel,

könnyel verejtékeztem.

Így mentem fel a Golgotára.

Azt hittem, ott meg leszek váltva,

könnyedén, a bűntől megtisztulva

élek tovább, de ekkor jött

az igazi sötétség,

és eltakarta előlem a napot.

Reménytelenségbe lettem taszítva,

mint Krisztus, kit az Atya elhagyott.

Mint a halál, olyan sötét volt,

ennél semmi nem magányosabb…

ennél semmi nincsen lejjebb…

megadtam magamat.

Legyen a Te akaratod Uram,

egészen kezedbe simulok,

tudom nem hagysz elveszni engem,

kegyelmedért nem kell

semmit tennem, csak hagynom,

hogy irgalmaddal körbefonj.

Nem toporzékoltam, nem kérdeztem

miért, hiszen tudom, hogy övé vagyok.

Megint van fény, újra van remény!

Mást, többet ennél nem akarok.

2018.