A zöld filkó éppen besepert egy piros ászt és még egy tízest, amikor Kotyi inni akart a nagyszerű sikerre. Ekkor vette észre, hogy nincs innivalója. Tarkán elkáromkodta magát, bosszankodva nagyot sóhajtott, majd odaszemtelenkedett a pulthoz. Csak egyetlen decit kért hitelben. Természetesen a kocsmáros – korábbi tapasztalatai alapján – hallani sem akart erről. Hiába bizonygatta Kotyi, hogy hamarosan nyerni fog a kártyán, és akkor fizet, mégsem járt sikerrel. A kártya sem kedvezett. Egyik cimborájához folyamodott kölcsönért. Az is fölrúgta a barátságot, és elküldte Kotyit, hogy szerezzen, ha kell neki.

-          Meglátjátok, lesz pénzem még ma este! – ezzel odavágta a kártyát a többiek közé, kikáromkodta magát, és a fokosát is otthagyva, elkotródott. Nyilván arra számított, hogy hamarosan visszatér, mint gazdag ember.

Esteledett. A napnak már csak az emléke vöröslött az égen. Kotyi némán baktatott ki az egyik közön a kertek mögé. Ott megállt, mintha tétovázna, pedig csak egy újabb, saját kezűleg csavart szivarra gyújtott. Éppen kellett a füst, mert a szürkület csendjében a szúnyogok is egyre nagyobb kórusban muzsikáltak a feje körül.

                Kotyi hosszas botorkálás után egyszer csak átlépett az egyik kert szúrósdrótból készített kerítésén, és csendesen osont az udvar felé. Szándékáról csak ő maga tudott – meg Aki mindent lát. Elért a tyúkketrecig. Az ajtaja még nyitva volt. Az udvaron semmi mozgás. A kutya tekergett valahol, mert nem szokták megkötni. Fürkésző szemmel benézett a ketrecbe. Fölvicogtak a tyúkok. Nem mozdult többet. Csend lett. Egy lépés egy perc alatt még a kakasnak sem tűnt föl. Még két ilyen lassú mozdulat, és Kotyi óvatosan besettenkedett a baromfik közé. Csak a szemét mozgatta ide-oda, hogy melyik tyúk kövérebb. Talán nem is lélegzett. Most azon gondokozott, mitévő legyen, hogyan lehet zajtalanul leemelni egyet az ülőről. Volt egy tyúk kissé távolabb a többitől. Annak kell gyorsan befogni a csőrét, elkapni a szárnyát, hogy ne csapjon lármát. Odáig még egy lépés. Az is észrevétlenül sikerült. Kezét lassan emelte, közelítette az alvó tyúkhoz. Szinte koromsötét volt. Nem ártott az óvatosság ilyen ismeretlen helyen!

                Kotyi nagyon odafigyelt a dolgára. Csak arra eszmélt föl, hogy csoszogás hallatszott a ketrec körül. Megérkezett az idős gazdaasszony. Mire észbekapott, már túl közel volt. Meglepetésében mozdulatlanná dermedt. Az ajtó nyikordult, becsukódott. Rákattant a lakat. A léptek elhalkultak.

Iszonyú koromsötét lett odabenn. Kotyi csúnyákat emlegetett magában. Még várt egy kicsit, aztán óvatosan megpróbálta kiemelni sarkából az ajtót. Azt nem sejtette, hogy nem fog sikerülni. Dühében szinte hangosan emlegette a pokolbeli seregek ismertebb tagjait. Aztán a bosszúságtól reszketve csendesen a tető felé kémlelt. Ekkor újra eleresztett egy sorozat hangtalan káromkodást a cifrább fajtákból – ott sem lehetett kijutni.

Vakon tapogatózott tovább. Rálelt egy kis ablakocskára pontosan a háta mögött. Rostély volt rajta sűrű szövésű drótból. Az még hagyján, de olyan kicsi volt az egész nyílás, hogy csak a feje fért volna ki rajta. Ekkor már Kotyi elsuttogta néhány szentnek a nevét, és pokolra kívánta a vénasszonyt is. A neszre azonnal ébresztette a kakas a tyúkokat. Rá kellett jönnie, hogy nincs kiút. Legnagyobb bosszúságára szivarra sem gyújthatott.

Eltelt már vagy két óra, a kocsma is bezárt. A fokost szépen kitették a kapu elé, hogy rátaláljon a gazdájára. Kotyi ezalatt csak állt egyik lábáról a másikra. Beleunt már a néma káromkodásba is.

De hogy ne legyen ennyire esemény nélküli az éjszakája, egyszer csak viszketni kezdett a nyaka körül. Hamarosan mindenfelé szétterjedt a gyilkos viszketegség. A poloskák és tyúktetvek teljes légiókkal támadtak rá. Itták a józan vért, ahogy bírták. Kotyi pedig sűrűn vakarózott a sötétben, és hangtalanul átkozódott.

                Hajnalodott. Valahol a közeli szomszédoknál elkukorékolta magát egy kakas. No, csak ez kellett! Az itteni kakas is rázendített, és ordított teljes tüdejéből egyenletesen, amikor rákerült a sor. Kotyi arrébb húzódott egy kicsit, de az sem segített, a lárma ugyanúgy idegesítette. Közben az élősködők is csípték irgalmatlanul.

                Virradni kezdett. Halvány fény derengett a tyúkólban. Ez okozott aztán újabb kényelmetlenségeket! Amint megmozdult, hogy vakarózzon, azonnal vicogni kezdett a kakas. Fölébredtek a tyúkok is. Csak ez hiányzott már: poloskacsípés, kínzó viszketegség, mozdulatlanság és idegesítő kukorékolás. Az ember képes beleőrülni ebbe!

Ekkor ötletes dolog jutott eszébe Kotyinak. Kétperces lépéssel szépen odasimult az ablakhoz, és nekidőlt a hátával. Újra koromsötét lett. Igaz, a kakas nem hagyta abba, a paraziták sem, de legalább észrevétlenül vakarózhatott.

                Így telt az idő reggelig. A szomszédok már kezdték kiengedni a tyúkokat. A vénasszony még nem matatott az udvaron. Bezzeg, ő nyugodtan tudott aludni, de már felkelhetett volna! Megmozdult a falu, mindenki ment a dolgára. A Nap pedig feltartotta fényes lámpását. Kezdett meleg lenni a ketrecben. Tán a pokolban sem rosszabb…

                Végre motoszkálás hallatszott az udvaron. Koppant a kapu. Hogy ki lehetett, a ketrecből nem lehetett tudni. Hamarosan a szomszédból hallatszott az öregasszony hangja!

-          Az átkozott jóízűen traccsol. Hogy dagadna meg a nyelve! – kívánta teljes szívéből póruljárt ismerősünk.

                Az idő telt, nőtt a hőség a ketrecben. Kotyi szomjazott, izzadt, és égett a bőre. Az ajtó résein derengett némi fény. A kakas már nem bírt magával, helytelenkedni kezdett. A tyúkok is hangos kotkodácsolásba kezdtek. Hogy, hogy nem, a kakas az ülőn akart udvarolni valamelyik tyúknak. Leestek mindketten, és még magukkal sodortak néhányat az alsóbb fokokról. Lett erre olyan röpködés a félhomályban, hogy az utolsó porszemet is fölverték a plafonig. Egy tyúk nekirepült Kotyinak. Majd’ kiverte a szemét a nagy csapkodásban. Sajogni kezdett az arca. Az orra bedugult a sok portól. A száján lélegzett. Többször a nyelvére ragadt egy-egy nagyobb pili, néha tollfoszlány is.

                Kotyi már-már föladta a reménytelen küzdelmet. Szinte azon volt, hogy segítségért kiált. De akkor kitudódott volna az egész! Tehát inkább kitartott. Arra számított, hogy a vénasszony valahogy mégis kiengedi a tyúkjait, aztán ő is talál egy alkalmas pillanatot az eltűnésre.

                Rosszul számított. Amikor végre kattant a lakat, és csikordult az ajtó, a néni nem ment el. Miután nagy igyekezettel kirepültek a jószágai, ő benézett a ketrecbe, hogy talál-e tojást. Ijedtében föllármázta a szomszédokat, mielőtt Kotyi elhúzhatta volna a csíkot.

                Bezzeg, olyan hír kerekedett ebből, hogy háromszor is körbejárta a falut. Le is húzták Kotyi becsültét a sárga földig úgy, hogy még egy gondolatnyi sem maradt neki. Még a cimborák sem kímélték…