1921. május 20-án születtem. Négyen voltunk fiútestvérek, és négyen voltunk katonák. Ők csendőrök, én Horthy testőre. Bándról még rajtam kívül ketten voltak a testőrségben. A budai várban teljesítettük a szolgálatot. Én gyalogos testőr voltam, így a vár területére esett a feladatköröm. Horthyt a lovas testőrök kísérték útjain.

        Jól emlékszem, ’41-ben történt: a németek elfoglalták a várat. A testőrség feladata volt a vár védelme is. Az egyik bándi fiú és egy anyaországi társa hűségesen teljesítették a kötelességszerű feladatot – a vár védelmét akár életük árán is –, mert az ostromló németeknek negyven halottat szereztek egy golyószóróval. Ők csak azt tették, amit esküvel megfogadtak. Persze, a német túlerő hamar elnyomta az ellenállást: bevették a várat. Nagyon dühösek voltak a veszteségeik miatt. Recsegtek, mint a szarkák, meg hadonásztak eszeveszettül. Bizonyosra vehettük, hogy e gyors kalimpálást kísérő pattogó vezényszavaik meg tanácskozásaik nem baráti köszöntő előjátéka volt. Követelték, hogy álljanak elő a szolgálatosok. Amint ezt ők is gondolhatták, olyan csodálkozva néztünk egymásra e követelés hallatára, mintha azt sem tudnánk, mit jelent az a szó, hogy szolgálatos. Nem mondtunk nekik semmit. Ekkor valamelyik okos közülük kieszelte, hogy keressék csak elő a névsort az őrség beosztásáról. Nagy keresgélés támadt, de semmi értelmes dokumentumot nem találtak. Az idő egyre telt, ők idegesebbekké váltak. Nem szerették az időigényes munkát, mindig a hirtelen, gyors munkától várták a sikert. Amíg egyik csoport a beosztott várőröket kutatta, addig a másik banda idomított kopóként kereste a papírszagot. De hiába volt minden fáradozásuk, mert nekünk is volt eszünk szorult helyzetünkben: minden írásos bizonyítékot idejében elégettünk, amelyből kiderülhetett volna, kinek hol volt a beosztása. És ez is nagyon kellemetlen körülmények között jutott tudomásukra: valakit hirtelen puskacső elé kaptak, hogy mutassa meg, hol a névsor. Erre a kérdezett tisztességesen kinyitott egy kályhaajtót, és a hamuba mutatott.

Erre még jobban feldühödtek, és azt ígérték, megtizedelik a testőrséget, ha nem áruljuk el a tetteseket. Meg akartak ijeszteni minket. De mi esküvel fogadtuk meg azt is, hogy semmit nem mondunk el senkinek, ami a várban történik, hát hallgattunk. Tudtuk, hogy ha most megúsznánk az árulással a német bosszút, a későbbi magyar megtorlást már nem kerülhetnénk el. És a bajtársi becsület is úgy kívánta, hogy ha bármi történik is, mi ne mondjunk egy szót se. Ki is állítottak sorba, hogy megtizedeljenek. Most már alkalmazták a tudatos megfélemlítés módszereit: húzták az időt, egyik a másikat tanítgatta, hogyan kell főbe lőni egy embert, hozatták a lőszert, fegyvert töltöttek. Arra számítottak, hátha valaki nem állja ki ezt a próbát, és mégis elszólja magát. Már-már szinte elkezdték valóra váltani ígéretüket, amikor megérkezett egy német páncélos parancsnok. El sem tudta képzelni, mi folyik ott, miért állunk sorban. Amikor elmondták neki, mi volt készülőben, jól lehordta a bosszúállókat, és hosszan elmagyarázta nekik, hogy ezek a katonák nem hibásak, mert a kötelességüket teljesítették. Így menekültünk meg a haláltól – talán véletlenül.

        Addig voltam a testőrségben a kollegáimmal együtt, amíg Horthy kapitulált. Ahogy Szállasy átvette a hatalmat és a kormányzást, kikerültünk a frontra. Előbb összeszedték a póttartalékosokat, kiképezték őket, és velünk elindították a lövészárkok felé. Nem mondom, hogy örömmel indultunk el, de annyit éreztünk, hogy valamivel kisebb felelősség nehezedett ránk.