1921. május 20-án születtem. Négyen voltunk fiútestvérek, és négyen voltunk katonák. Ők csendőrök, én Horthy testőre. Bándról még rajtam kívül ketten voltak a testőrségben.

A budai várban teljesítettük a szolgálatot. Én gyalogos testőr voltam, így a vár területére esett a feladatköröm. Horthyt a lovas testőrök kísérték útjain.

Jól emlékszem, ’41-ben történt: a németek elfoglalták a várat. A testőrség feladata volt a vár védelme is. Az egyik bándi fiú és egy anyaországi társa hűségesen teljesítették a kötelességszerű feladatot – a vár védelmét akár életük árán is –, mert az ostromló németeknek negyven halottat szereztek egy golyószóróval. Ők csak azt tették, amit esküvel megfogadtak. Persze, a német túlerő hamar elnyomta az ellenállást: bevették a várat. Nagyon dühösek voltak a veszteségeik miatt. Recsegtek, mint a szarkák, meg hadonásztak eszeveszettül. Bizonyosra vehettük, hogy e gyors kalimpálást kísérő pattogó vezényszavaik meg tanácskozásaik nem baráti köszöntő előjátéka volt. Követelték, hogy álljanak elő a szolgálatosok. Amint ezt ők is gondolhatták, olyan csodálkozva néztünk egymásra e követelés hallatára, mintha azt sem tudnánk, mit jelent az a szó, hogy szolgálatos. Nem mondtunk nekik semmit. Ekkor valamelyik okos közülük kieszelte, hogy keressék csak elő a névsort az őrség beosztásáról. Nagy keresgélés támadt, de semmi értelmes dokumentumot nem találtak. Az idő egyre telt, ők idegesebbekké váltak. Nem szerették az időigényes munkát, mindig a hirtelen, gyors munkától várták a sikert. Amíg egyik csoport a beosztott várőröket kutatta, addig a másik banda idomított kopóként kereste a papírszagot. De hiába volt minden fáradozásuk, mert nekünk is volt eszünk szorult helyzetünkben: minden írásos bizonyítékot idejében elégettünk, amelyből kiderülhetett volna, kinek hol volt a beosztása. És ez is nagyon kellemetlen körülmények között jutott tudomásukra: valakit hirtelen puskacső elé kaptak, hogy mutassa meg, hol a névsor. Erre a kérdezett tisztességesen kinyitott egy kályhaajtót, és a hamuba mutatott. Erre még jobban feldühödtek, és azt ígérték, megtizedelik a testőrséget, ha nem áruljuk el a tetteseket. Meg akartak ijeszteni minket. De mi esküvel fogadtuk meg azt is, hogy semmit nem mondunk el senkinek, ami a várban történik, hát hallgattunk. Tudtuk, hogy ha most megúsznánk az árulással a német bosszút, a későbbi magyar megtorlást már nem kerülhetnénk el. És a bajtársi becsület is úgy kívánta, hogy ha bármi történik is, mi ne mondjunk egy szót se. Ki is állítottak sorba, hogy megtizedeljenek. Most már alkalmazták a tudatos megfélemlítés módszereit: húzták az időt, egyik a másikat tanítgatta, hogyan kell főbe lőni egy embert, hozatták a lőszert, fegyvert töltöttek. Arra számítottak, hátha valaki nem állja ki ezt a próbát, és mégis elszólja magát. Már-már szinte elkezdték valóra váltani ígéretüket, amikor megérkezett egy német páncélos parancsnok. El sem tudta képzelni, mi folyik ott, miért állunk sorban. Amikor elmondták neki, mi volt készülőben, jól lehordta a bosszúállókat, és hosszan elmagyarázta nekik, hogy ezek a katonák nem hibásak, mert a kötelességüket teljesítették. Így menekültünk meg a haláltól – talán véletlenül.

Addig voltam a testőrségben a kollegáimmal együtt, amíg Horthy kapitulált. Ahogy Szállasy átvette a hatalmat és a kormányzást, kikerültünk a frontra. Előbb összeszedték a póttartalékosokat, kiképezték őket, és velünk elindították a lövészárkok felé. Nem mondom, hogy örömmel indultunk el, de annyit éreztünk, hogy valamivel kisebb felelősség nehezedett ránk.

 A testőrséget szétosztották a Hunyadi Páncélos Ezred és a Szent László Gránátos Ezred között. Vigyáztak, hogy ne legyünk sokan egy helyen a régi bandából. Mivel Horthy testőrei voltunk, megkülönböztettek minket: eleve gyanús és megbízhatatlan embert láttak bennünk. Ezért is szórtak szét a két ezredben. Emiatt többen annyira elkeseredtek, hogy inkább át akartak szökni az oroszokhoz, csak ne alázzák meg őket. Én nem osztottam a véleményüket, azt mondtam, a sorsra bízom magam: legyen, aminek lennie kell. Mivel nem volt elegendő jól kiképzett ember, engem rajparancsnokká léptettek elő: tizenegy honvéd tartozott hozzám. Az elején idegenkedtek tőlem, féltek is, meg gyanúsan néztek rám előző beosztásom miatt, de aztán úgy összeszoktunk, hogy még örültek annak, hogy az én parancsnokságom alá tartoznak.

Így kerültünk ki a frontra. Leghamarabb Bajtánál[1] vettük fel a harcot az orosz haderővel. A szakaszból, amelyhez mi is tartoztunk (32-33 katona), tizennégyen maradtunk harcképesek: a többi fogságba esett vagy megsebesült.

Tovább sodortak az oroszok maguk előtt. Helenbánál[2] a véletlen mentett meg a pusztulástól: találkoztam egy bándi fiúval. Örömünkben, hogy találkoztunk, inni kezdtünk. Addig-addig koccintgattunk meg kóstolgattuk a bort, míg azon kaptuk magunkat, hogy lecsúszott a torkunkon két-két liter – azért csak ennyi, mert nem volt több. De mire ezt észrevettük, úgy berúgtunk, hogy a járás csak nagy nehézségek árán sikerült. Lehet, hogy csak mi hittük járkálásnak, mások más véleményen lehettek, mert kettőnket nem küldtek ki szolgálatba, látva, hogy még jó ideig nem leszünk emberek a talpunkon. Így hát másokat küldtek helyettünk páncélvédelembe. Nekünk megparancsolták, hogy ássuk be magunkat, és védekezzünk, ha kell. Hát mondhatom, hogy a beásás szépen elmaradt: nem voltunk olyan állapotban, hogy ezt végrehajtsuk. De nem is lett volna sok értelme, mert még ki sem józanodtunk, feldübörgött az orosz támadás. Szerencsénkre nemsokára jött a váltás, és leváltottak. Alig maradtunk néhányan. Akiket helyettünk küldtek ki, a többivel együtt odavesztek, soha többé nem hallottunk róluk. Bizony, csak a véletlenen múlott, hogy megúsztam azt a támadást is!

Tehát felváltottak. De őket is söpörte maga előtt az orosz front, hát közösen velük, harccal vonultunk vissza.

Pénteki nap volt. Láttam, hogy értelmetlenül harcolunk, hát jobbnak találtam, ha útközben lemaradok. Sikerült is: a csapattöredék továbbment, engem pedig nemsokára elfogtak az oroszok. Elvittek Zalaegerszeg mellé egy gyűjtőtáborba. Itt keveset voltunk, majd elindították az összes foglyot Székesfehérvárra. Azt ígérték, hogy ott kapunk iratokat, és mindenki hazamehet.

Fel is költötték az egész tábort kora hajnalban. Irtózatos hosszú menetoszlop alakult ki. Hogy hol járt már az eleje, amikor mi még mindig a gyűjtőtábor udvarán voltunk, nem tudom, de a sor végét sem láttam, amikor jó messze haladtunk. Pontos számot talán még az oroszok sem tudtak rólunk. Még elképzelni is nehéz egy olyan menetoszlopot, ahol több mint tízezer ember vonul, és legalább ötezer ló vontatja a holmit szekereken. És mindez vegyesen, mert a foglyok voltak legtöbb esetben a fogatosok is.

Szerencsénkre akkora tömeghez képest kevés orosz őr kísért minket, és azok is, ha tehették, a szekereken kuporogtak. Induláskor még sorban mentünk, de többórai gyaloglás után kezdett összezavarodni a sor. Kezdtünk elfáradni. De megállni csak halva lehetett, menni kellett mindenáron. Kezemben volt még az aktatáskám, amit a testőrségnél kaptam, tele volt pityókával. Abban az állapotunkban annyi krumpli többet ért bármilyen iratnál, hiszen az előbbit szükség esetén meg lehetett enni; az oroszok úgysem vettek volna figyelembe semmiféle igazolást. A hosszú úton azonban kezdett nehézzé válni még ez a csomag is. De vittem, mert tudtam, hogy bármikor szükségem lehet rá. Voltak, akik talán szerették volna a magukénak tudni azt a terhet, de nem adtam volna ugyanannyi pénzért sem. Egy marosvásárhelyi fiúval jöttem egy sorban. Néha ő is segített vinni a táskát. Eléggé szótlanná váltunk a fáradtságtól. Csak róttuk a véget nem érő lépések sorozatát.

Már nem emlékszem, hol voltunk. A nap már megközelítette az égbolt csúcsát, a rövid árnyékok jelezték, hogy rég elmúlt a reggel. Csak azt tudom, hogy egy falun vezetett keresztül az út, amikor egy ház bejáratánál látok egy táblát. Olvasom, mit ír rajta: „Barka Vince cipész”. S mivel láttam egy asszonyt a kapuban, megkérdeztem tőle:

-        Ismeri-e Barka Zoltánt?

-        Hát hogyne ismerném, ő az én fiam! – mondta, majd közelebb lépett, és majdnem suttogva hozzátette –  Ő már itthon van.

Széjjelnéztem, nem láttam oroszt sehol. Hívtam a vásárhelyi fiút, hogy jöjjön velem, de nem akart, azt mondta, ő továbbmegy, és amint megkapja az iratait, azonnal hazautazik. Én már határoztam: a táskát a magyaróval együtt a kezébe nyomtam, és sok szerencsét kívántam melléje – meg minél hamarabbi hazajutást.

Azzal kiléptem a sorból, és az asszony kíséretében eltűntem a kapu mögött. És ekkor megdöbbentem: ismét pénteki nap volt.

A házba belépve ott találtam még egyik kollegámat is. Ő már reggel odaért, mert a menetoszlop elején volt, én mivel a közepe táján lehettem, csak délben. Akkor csodálkoztunk el a menetoszlop nagyságán: olyan hosszú, mint egy unalmas nap.

Egy hétig töltöttem az időt Zoltánéknál. A másik pénteken elindultam haza. Előbb fel sem figyeltem rá, de útközben meglepett, hogy újra pénteki nap van – és éppen akkor indultam útnak.

Úgy jöttem, ahogy lehetett: gyalog, szekéren, vonaton. Egy hét alatt elértem Beszterce környékére. Itt egyszer csak se szó, se beszéd: elfogtak. Magamban most még jobban megdöbbentem: ez is pénteki nap történt! De hát lehetett bármilyen nap, fogoly lettem ismét. Nem akármilyen rab vált belőlem: háborús bűnössé akartak keresztelni mindenáron. De nem volt semmi bizonyítékuk – se vádjuk! Csak annyit mondtak, hogy háborús bűnös vagyok.

Mivel nem tehettek ellenem semmit, egy hét múlva átszállítottak Kolozsvárra. És hogy a véletlenek sora egyre gyarapodjon: Kolozsvárra is pénteki nap vittek! Itt hatvan napig voltam vizsgálati fogságban. Ezalatt az idő alatt megpróbáltak mindenféle kitalált vétkeket a nyakamba varrni. Itt meglátogattak a szüleim is. Mivel semmi pénzem nem volt, én lettem önmagam ügyvédje. Ahogy tudtam, védtem magam. Észrevettem azonban, hogy a felsorolt bűnöket nem tudják semmivel sem bizonyítani. Ez erőt adott nekem, és teljes magabiztossággal védtem magam. Utoljára tehetetlenségükben a bándi román paptól kértek véleményt a magaviseletemről. De az becsületesen visszajelzett nekik, hogy semmi rosszat nem tud mondani, hiszen nem is ismer. Így hát más megoldást kerestek, csak valahogy kikiálthassanak bűnösnek: beszerveztek valakiket, hogy mondják azt, nagy magyar voltam. Ez lett a vád, hogy már évekkel ezelőtt nagy magyar voltam. Én gúnyosan a szemük közé vágtam, hogy ha már évekkel azelőtt nagy magyar voltam, akkor most még nagyobb vagyok, mert azóta nőttem pár centit.

Fenyegetőztek, ijesztettek, hogy rosszul járok, ha nem ismerem el a bűnömet. De én minden esetben kértem, hogy szembesítsenek azokkal, akik ellen valamit vétettem. Valahogy sikerült találniuk valakit, aki merte hazudni, hogy elvettem a lovát. Amikor elém állt, én keményen a szemébe néztem, és megkérdeztem:

-        Mikor vettem el a lovadat?

-        Nu el a fost! – mentegetőzött megszeppenve.

Ekkor dühösen elzavarták onnan a gyávasága miatt. Újabb vádlókkal már nem próbálkoztak, hanem szépen megírták a jegyzőkönyvet, és arra kértek, írjam alá. Felolvastattam velük: tele volt hazugsággal! Nem írtam alá. Másikat írtak: az sem volt igaz – hát azt sem írtam alá. Végre a harmadikat már úgy fogalmazták meg, hogy aláírtam, mert nem volt benne ferdítés.

Még pár napig fogságban tartottak, és faggattak, de végül kiderült, hogy összetévesztettek valakivel, aki románokat bántalmazott, de én bizonyítani tudtam, hogy akkor éppen hol tartózkodtam. Erre kijelentették, hogy még nem engednek szabadon, mert még lehet, hogy felszínre kerülnek a titkon elkövetett bűnök, de addig is áthelyeznek Nagyváradra további rabságra.

Nagyváradon azonban meguntak tartani, és szabadon engedtek. Ekkor már véget értek a pénteki napok különleges eseményei, de még egy ideig figyeltem ezeket a napokat. Nem zaklattak többé furcsa meglepetésekkel.

Nagyváradról négy nap alatt jöttem haza, ahogy tudtam: vonattal, szekéren, gyalog.

Most, nem rég Vásárhelyen jártam. Hát egyszer látok egy ismerős embert. Ő is olyan öregnek tűnt, mint én. Hosszan végignéztem. Megismertem: ő volt az, akinek odaadtam az aktatáskát a krumplival együtt. Megszólítottam, de nem tudta, ki vagyok. Csak akkor ismert meg, amikor viccből rászóltam:

-        Legalább a táskát add vissza, ha már megetted belőle a pityókát! – így már emlékezett rám.

Ekkor mondta el, hányszor megbánta, hogy nem tartott velem, mert őket Székesfehérváron nem engedték el, hanem Földvárra vitték, és onnan egyenesen oroszországi munkára. Ott is lehúzott pár évet. Igaz, hogy most kap veteránnyugdíjat, de én nem irigylem tőle: nekem jobb volt így oroszországi munkaszolgálat nélkül. Én is kértem, de azt mondták, tanúk nélkül nem adnak. Hát én most hol keressek olyan embereket, akik még emlékeznek rám, és hajlandóak is kiállni mellettem? Így lemaradtam a veteránnyugdíjról. De sebaj, jól megvagyok anélkül is!

Amikor végiggondolom viszontagságos fiatalkoromat, mindig eszembe jut az a sok-sok véletlen dolog, amelyekből ha egy is kimarad, én most nem lennék itt. Bizony, akkor nem volt kiszámítható még a legközelebbi lépés sem: a véletlenek sokkal több meglepetéssel vártak ránk akkor, mint évekkel azután.