Egy iwiwes ismerősnél bukkantam rá, az ottani alkalmazásban jól kinagyítható, a csoportképen

felismertem akkori önmagamat, (sőt a cikk is olvasható).

A cikk szerint az országos döntő épp Marosvásárhelyen volt.

A szülővárosom után ez a város, amit a legjobban ismertem, korábban a tornával is, itt jártunk legtöbbször versenyre.

Laktunk a Transilvániában, a Continentalban, a Grand Hotelban, különböző iskolák bentlakásaiban, sőt volt, hogy egy piac mellett a kofáknak fenntartott szálláshelyen is.

A csoportképen is látszik, hogy nem egy túltáplált, hamburger zabáló csapat.

Ha jól emlékszem én akkor 40 kilós súlycsoportban voltam. Vagyis úgy 41-42-43 kilóról fogyasztottam...

Mindezt úgy, hogy hétfőtől szombatig napi négy órás edzés, tehát súlyfelesleg nuku.

Azért meg lehetett csinálni.

Csütörtökön, vagy pénteken amikor a verseny helyszínére értünk, még hátra szokott lenni

úgy fél-egy kiló plussz.

Ilyenkor még egy edzés, este lépcsőfutás a szállodában jól felöltözve, a szobában még gyúrtuk egymást, aztán mérleg.

Ekkor az edző eldöntötte, mehetünk-e a vacsorához. Esetleg megehetjük a húst köret nélkül.

Persze nem csirkehúst.

Lényeg, hogy a másnapi hivatalos mérlegig mindig megvolt a kívánt eredmény.

Már nem emlékszem, hogy a csapat hányadik lett.

A sztori egy csapattársamról szól.

A súlycsoportjában volt egy nagy  riválisa, akivel sokszor találkoztak már.

Ha jól emlékszem, a sepsiszentgyörgyi edzőnek a fia (ő van a dobogó legfelső fokán).

Úgy négyéves kora óta birkózott, egy edzőtáborban edzettünk együtt.

Ha nem edzés lett volna, azt hiszem szétszedett volna, mint Floki a lábtörlőt...

A verseny előtti este a szobában, bírkózás közben, a partnere rátérdelt , nevezzük nevén,

Endre kezére.

Reggel, mérlegelés után, az edző elvitte röntgenre.

Később tudtuk meg, hogy az edzőnk, és a srác apja fogadtak a két versenyzőre egymás között.

Egy rekesz bor volt a tét!

Persze mindjárt az első összecsapás a kettejüké volt.

Endre kezét bekötözték, lefagyasztották.

Pontozással kikapott a sráctól. Nagyon hisztizett, ahogy ilyenkor szokás.

Ekkor vette elő az edző a röntgen képet,és mondta, hogy nem kell tovább menni,

ugyanis el van törve a középső ujj csontja a tenyérnél.

Meg persze a győztesekhez is odament, hogy annyira azért ne örüljenek...

Ekkor mondta Endre:

-Márpedig érem nélkül nem megyek haza!

Ez azt jelentette, hogy minden meccset meg kell nyerjen, úgy, hogy egyik kezével nem tud fogni, és akkor is max bronzérem lesz.

Szépen, sorra gyűjtögette a pontokat, olyan fogásokkal, amik több pontosak, és egy

kézfogással meg lehet oldani. (max. csuklót tudott fogni)

Eltelt a szombat is, vasárnap délelőttre az érmes helyezésekért folyt a küzdelem.

Akkorra nyílt titok volt a kéztörése, a bronzmeccsen, ahol egy szervező városbeli sráccal volt,

a közönség már azt kiabálta:

-Térdelj rá a kezére!

Ami meg is történt párszor, de nem akadályozta meg abban, hogy dobogóra álljon...

A képen látszik, hogy akkorra már megkapta a gipszkötést.

Mindez ugye ma nem történhetne meg?