Figyelte ahogy szuszog. Vajon lélegzik még? Hátul az ágyban voltak ők, a gyerekek. Anyu előbbre ült, a fotelben. Bármilyen adást nézett a tévében, belealudt. Sípolt a tüdeje ahogy vette a levegőt. Ha felébredt és már tudatosabban vette a levegőt, a sípoló hang megszűnt. Ilyenkor ő megijedt. “Jaj Istenem, ugye lélegzik még?” Kislány volt, de benne volt az a mély aggodalom, ami a túlérzékeny embereket jellemzi. Egyszer egészen nagy fiúkkal is összeverekedett Anyuért. Tél volt, olyan régi, igazi hideg tél. Ropogott a lábuk alatt a hó. amikor kiléptek a házból az orrcimpájuk összeragadt. Csak ketten mentek egy nagynénihez látogatóba. Akkoriban a városban még voltak olyan utcák, ahol szinte soha nem járt autó. Egy ilyen utca lejtőjén haladtak, amikor a szánkózó nagyfiúk szándékosan Anyu felé siklottak, és felborították. Anyu megijedt, s mint ilyenkor mindig, sípolva kezdte kapkodni a levegőt, mintha bármelyik pillanatban megfulladhatna. Ő apró, pálcika karjaival dühösen ütlegelni kezdte a fiúkat, akik ekkor riadtan álltak Anyu körül. Az egyik őt is félrelökte. De ez nem számított. Folyamatos volt a halálos aggodalom, minden percét végig kísérte, hogy megfullad, meghal, és ő anya nélkül marad.

Amikor valóra vált a rémálma, s Anyu tényleg megfulladt, ő pár napig nem tudott a tragédiáról. De csak elvileg. Mert érezte, minden kicsi porcikája tudta, hogy vége, Anyu nem szuszog többé. Meg akart halni, utána menni, a temetésen állítólag a sírba akart ugrani, alig tudták visszafogni. Ő nem emlékszik. Valami véglegesen elszakadt.

De a halálos aggodalom benne maradt, megbetegítette. Soha többé nem élt aggodalom nélkül. Mi lesz, ha a legrosszabb történik? A szerelmével, a férjével, a gyermekeivel, a testvéreivel… a sor végtelen. Ha valami jó történt vele, félt, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Mai napig ebben él. Most is fél, amikor akár boldog is lehetne. Figyel és aggódik. S  mint olyan sokszor, most is arra gondol, hogy ezt már nem akarja. Ki akar lépni mindenből, de legfőképpen ebből a világból. Csendes nyugalomra vágyik amellett az ember mellett akit szeretni merészel mostanában. Aki, ha vele van, egy mosolyával is megnyugtatja, akinek elhiszi, hogy nincs ok az aggodalomra. De amint nincs vele, máris aggódik, immár őérte is.

Így nem lehet élni – gondolta. És egy laza mozdulattal kilépett. A robogva közeledő autóbusz elé….