Kós Károly halálának évfordulója kapcsán, picit ötletet  "csenve" az oldal jelenlegi főoldali  cikkétől, íme egy réges-régi, 2007-es firkálmány:

Gyerekkézzel hajtogattam egyre tovább valaha Kós Károly Hármaskönyvének öregre sárgult lapjait, gyerekszemmel igyekeztem végigszántani a sorokat, talán nem is értve az ekevas nyomán felbukkanó rögök alatti mélységek igazi lényegét, a kőkemény földdarabok igazi súlyát. Nem is emlékezhetnénk az íróra hozzá méltóbban, mint őt magát idézve, akár a Trianon utáni Erdélyben, akár Budapesten, az Állatkert általa tervezett bejáratánál állunk.  Kiáltó szavai az akkori magyar ember szívéhez-lelkéhez szóltak, a történelem visszás fordulatai által ihletett pátosszal, de a mai valósághoz edzett hétköznapokban sem hagynak érintetlenül senkit, ki látta már a ködbe nyúló erdélyi sziklákat. Az erő és elszántság, mit Kós Károly 1921-ben népe sajátjaként és lényegeként említett, e sziklák keménységéhez s halandóságunkhoz mért öröklétéhez volt hasonlatos. A történelem ezerszer bizonyította a párhuzam létjogosultságát, s a lelkesen kiáltó szavak egy sárba tiport nemzetnek akkor életadó, hűs forrásvízként kellettek.

Aztán ugyanaz a történelem, a maga hol édes, hol keserű, de megállíthatatlan sodrával, visszaterelt bennünket a kétségbeesés és a remény partjairól a mindennapi mederbe. Az autonómia, amiért Kós Károly építő munkára hívja Erdély népét, azóta is csak álom. A józan valóság elfogadása, saját érdekeinek felismerése és másoké tisztelete  a többségi nemzet által azóta is várat magára. A politikát úgy Romániában, mint az utóbbi években Magyarországon is, időnként anakronisztikus, ugyanakkkor gyermeteg szempontok vezérlik, s ha csupán egy pillanatra is túllép az anyagi megfontolásokon, kisfiús daccal védi azt az állítólagos nemzeti érdeket és egységet, ami jórészt önnön fenn- és hatalomban maradását szolgálja. Mára jócskán felhígult a helytállás, az áldozatvállalás, a nemzeti öntudat, az építő büszkeség…

Mit kiáltana ma Kós Károly? Kinek kiáltana ma ? Azoknak, kik a napi igavonásban még mindig hisznek szabadságuk és függetlenségük magyar eszméjében?   Talán a gyászos trianoni döntés utáni évtízedek kényszerűen vagy önként elrománosodott erdélyi magyaroknak? Talán a gyerekeiket román tannyelvű iskolába küldőknek, akiknél a székely tájszavak helyett román szavak vegyülnek magyar anyanyelvükbe? Talán azoknak, akik az emésztő szocialista bezártság és nyomor elől más országba kerestek menedéket? Vagyazoknak, kik a „felszabadulás” után tették ugyanezt, mert elsorvadt reményük, hogy az égre törő sziklaszirtek között is lehetséges az emberi lét? Vagy puszta kalandvágyból? Esetleg súlyos hívatástudattal átitatott értelmiségieknek? Politikai vezetőknek, akik úgy Erdélyben, mint Magyarországon az egyedül üdvözítő megoldást hírdetik? Vagy csupán a baltát karjára akasztó, őszülő székelynek, aki tar hegyoldalat talál, ha felér a havasra hűvös hajnalon?

Az 1918-as, gyulafehérvári nagygyűlés, a történelem könyveinek tanúsága szerint, autonómiát ígért az erdélyi, frissen kisebbséggé vált nemzetiségeknek. A többségi nemzet megbízhatósága és szavahihetősége ebben a tekintetben, de számtalan más történelmi helyzetben, közismert. Elhitték akkor nagyapáink, dédapáink, hogy valaha az ígéret valóra válhat?  Elhihették vajon, hogy a többség, félretéve izzóvá szított nemzeti büszkeségét, bölcsen belátja a szabadon, de az ő határain belül prosperáló magyarok fontosságát az egész ország prosperlásában ? És bízhatott-e a szétszakított, idegen határok közé terelt magyarság saját össze- és megtartó képességében?

Kérdések sorjáznak, végeláthatatlan messzeségbe. Születtek, és nyilván születni is fognak válaszok, de túl sok és nagyon különbözőek. Az a kétmillió, kit Kós Károly említ kiáltó szavában, bizonyára jó és  igazi magyar ember. Jó, mert minden pusztító szándék és tett ellenére, máig őrzi önmagát, nyelvét, de őrzi magyar lényegét is: két magyar, két párt. Az a tízmillió, akit Trianon meghagyott csonka anyja kebelén,  egyre halkabban, pironkodva kénytelen magyarként létezni. Elérheti-e a kiáltó szó az önmagunk feje fölé helyezett és saját fejünkre nőtt újkori prófétákat, gyújthat-e világot elméjükben?

A változó korok és körülmények természetesem megváltoztatják eszméink, ideáljaink fontossági sorrendjét is. Az az ember, kit Kós Károly szólít meg, talán már meg sem hallja, hallhatja szavait. Le kell fordítanunk a felhívást az ő mai nyelvére. Ez a nyelv viszont nélkülöz már minden romantikusnak tűnő fordulatot, a mindennapok földhözragadt gondjainak betűivel kopog. Erdély volt, van és lesz, mint földrajzi valóság, de lennie kell embernek, akiért értelmet nyer festői szépsége, embernek, ki a tájat magáénak érzi, akár a fogyatkozó erdők hűvösében, akár a földi világ más részén. Ember, aki szereti önmagát s azt, akinek született, de azt is, aki hozzá hasonlatosnak született s vele egyazon nyelven beszél. Ember, aki tudja, hogy nemcsak saját két karja, de szükség idején, testvéri kar is segíti fennnmaradni az árban. Ember, akinek érték mindez, erő a maga s ezáltal mások boldogulásához. Nem tudhatom, kinek kiáltana ma Kós Károly, ha poros útjainkat róná, de talán ilyen embert keresne. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy magyar embert.