Rendhagyó megemlékezés nagy zeneszerzőnk születésének 130. évfordulóján

Kitűnő zeneszerzőnkről ma már kevesen tudják, hogy szenvedélyes beszédművelő volt. Felesége, Emma asszony olykor így feddte ezért: „Ne lőrinczézzen már annyit!”. Lőrincze tanár úr később említette is egyik nyelvművelő műsorában, hogy ő bizony megigésedett.

Idén Kodály Zoltán kettős évfordulóját ünnepeltük, ünnepeljük (130 éve, december 16-án született, és 45 éve, március 6-án hunyt el), de most kivételesen nem a Corvin-koszorús, háromszoros Kossuth-díjas nagy zeneszerzőre, népdal-gyűjtőre, tudósra és zenepedagógusra emlékezünk, hanem a beszédművelőre! Éppen hetvenöt évvel ezelőtt, 1937-ben  tartotta ugyanis  a Mester első nagy formátumú, rádióban is elhangzó beszédét „A magyar kiejtés romlásáról”, melyet e tárgyban még három másik követett: 1938-ban a „Vessünk gátat kiejtésünk romlásának!”, majd 1941-ben kettő is a „Jó magyar kiejtés III. versenyének tanulságairól”. (Mind a négy megtalálható az életműsorozat Visszatekintés című kötetében, mely az összegyűjtött írásokat, beszédeket, nyilatkozatokat tartalmazza.)
 
Kodály - egykori tanára és szakvezetője, Gombocz Zoltán nyomán haladva - hangsúlyosan foglalkozott beszédünk zenei követelményeivel. Gombocz személye és szerepe meghatározó volt ifjúkorában, hiszen ő az, aki az Eötvös Collegiumban a magyar-német szakos egyetemi hallgatót először figyelmeztette a hanglejtés sajátosságaira, s tőle tanulta azt is, hogyan lehet a hanglejtést kottával rögzíteni - emellett franciára, angolra és finnre is oktatta!

Miben látta Kodály hetvenöt évvel ezelőtt beszédünk romlásának okait?
1.Az idegen beolvadásban (e vélekedését Szekfű Gyula „A faji kérdés és a magyarság” című tanulmányára alapozta). 2. Az oktatás teljes hiányában. Mint mondta: „Végigjárhatjuk a tizenhat iskolát anélkül, hogy valaha figyelmeztetnének a hibás kiejtésre, s megmutatnák a jót. Sokan beszédhibával mennek végig az életen, holott fiatalkorukban könnyen leszokhattak volna róla.” 3. Az előzőből következően: „a fórumot ellepik a rosszul beszélők. Tehetik, mert elhalványul az érzék, nincs kritika, nincs kötelező irodalmi kiejtés. A jól beszélők sokan félreálltak, nem kis részben a pár évtizede dühöngő kontraszelekció miatt”. 4. Az idegen nyelvek térhódításában: „Mindenki, aki kénytelen foglalkozásánál vagy körülményeinél fogva idegen nyelveken olvasni és beszélni, naponta érzi, hogy nemcsak magyar nyelvérzékét, hanem kiejtését is veszélyezteti. … Mennél gyakrabban és sikeresebben állítjuk át beszélő szerveinket idegen nyelvre, annál több kárát vallja magyar kiejtésünk”. 5. A rengeteg idegenről fordított zenés színműben, operettben, kabaréban: „Az ezekben lépten-nyomon ott éktelenkedő hamis hangsúly, a nyelv természetes dallamával ellenkező dallamvonal bizonyos idő alatt kikezdi a legjobb magyar nyelvérzéket is…”
E tényezők mellett még sok egyébre (szószék, színház, gramofon, rádió) hivatkozik, melyek eredménye az a semleges, ízetlen és színtelen magyar kiejtés, mely művelt középosztályunkat jellemezte - akkor.

Első megállapítása, ami az idegen beolvadásra vonatkozik ma már kevésbé érzékelhető, a többi azonban most is helytálló, érvényes. Kodály utóbbi felsorolása (szószék, színház, gramofon, rádió) ma tovább bővíthető a filmmel, a televízióval, a videóval, a CD-vel, a musical és a pop-rock különböző műfajaival.

Kodály nyomán - a hivatkozott okok közül - most csupán az oktatás hiányával foglalkozunk, rövid helyzetelemzést is adva.
Valaha minden iskolatípusban tanítottak beszédet Magyarországon! A középkorban a septem artes liberales (hét szabad művészet) egyik alaptárgya volt a retorika, később is valamennyi protestáns és katolikus iskola művelte, déd- és nagyszüleink elemi iskolai bizonyítványai pedig azt tanúsítják, hogy számukra még kötelező tantárgy volt a Beszéd- és értelemgyakorlatok.
„A szó veszélyes fegyver, s van, aki fegyvertelen” – szól egy régi Illés-szám refrénje. Manapság bizony nagyon sok fegyvertelen ember van minálunk, pedig ebben a kommunikációra „kihegyezett” világban égetően szükségünk volna rá - elsősorban is a helyes és magyaros verbális kommunikációra. Mióta édesanyánktól elsajátítottuk a beszéd alapjait, azóta bizony nem tanuljuk, járatlanok vagyunk használatában, ezért a gyakorlott szóforgatók – fiatalos szóhasználattal élve - könnyen megvezethetnek bennünket!  Ma mindössze két felsőfokú intézménytípusban tanítanak hivatásszerűen beszédet: a hittudományi egyetemeken (már ott sem mindenütt!) meg a Színművészeti Egyetem színész fő-tanszakán. Sehol másutt! Bár, ha Kodály tanár úr feltámadna, még e helyeken is jócskán találna kifogásolni valót…
Tanár szakos hallgatók, leendő jogászok, köztisztviselők, szociális munkások stb. nem részesülnek ilyen kötelező képzésben! Tanító-és óvodapedagógus-képző főiskolákon is csak egy fokkal jobb a helyzet! Itt, beszédművelés címszó alatt, általában egy félévig, heti két órában tanítják, de ez is inkább elméleti oktatás, gyakorlatra már alig, egyéni foglalkozásra-foglalkoztatásra pedig szinte egyáltalán nem jut idő. Gyakran nyelvhelyességi stúdiumokkal helyettesítik a tanárok. Hogy miért? Mert ők sem tanulták – hát honnan tudnák!?
Menjünk egy szinttel lejjebb! Középiskoláinkban a legújabb rendelkezések szerint már be lehetne vezetni a retorika tanítását. De kik tanítják, kik tanítsák?  „Retorikát taníthat minden olyan középiskolai tanár, aki egy, e célra szervezett tanfolyamot sikeresen elvégzett.” Ilyen tanfolyammal még nem találkoztam, ilyen tanfolyam meghirdetését, követelményrendszerét, óra-és vizsgatervét még nem láttam - bár, az is lehet, hogy csupán figyelmetlen, vagy végzetesen tájékozatlan vagyok.
Ennyit a magyar beszédtanítás helyzetéről, ma. Még lejjebb nem mennék…

Most, amikor Kodály Zoltán születésének 135. évfordulójára emlékezünk, szomorúan állapíthatjuk meg, hogy beszédbéli állapotunk rosszabb, mint hetvenöt évvel ezelőtt volt. Sok-sok szakszerű javaslata - már akkor is, nem különben az elmúlt évtizedekben - süket fülekre talált.
Mit tettek, mit tesznek ma az általa akkor megszólítottak: A Magyar Tudományos Akadémia, a közoktatásügyi, a honvédelmi miniszter, egyetemeink, főiskoláink, egyházaink s a rádió?

A fentiekből nem nehéz kihámozni…

(Megjelent a Polgár Portálon 2012. december 14-én)