Már megint nyugtalanok...Mindegyik. Annyira érzékenyek, hogy amint az egyikük hangulata változik azonnal megérzik. Ilyenkor nagyon nehéz velük. Istenem! Mennyi türelem és szeretet kell legyen az emberben, ha velük, közöttük dolgoznak. A "kintiek" csak azt mondják : a bolondok. De vajon tényleg ők azok akik nem normálisak? Hisz ezek az emberek csak lelki sérültek...

 Itt van mindjárt Anna, a fiatal lány. Öngyilkos akart lenni. Idejében rátaláltak, de azóta nem szólal meg. Csak mered maga elé, hatalmas barna szemei időnként megtelnek könnyel. Nem törli le, hagyja, hogy felszáradjon. Szerelmi bánat. Három év után hagyta ott a fiú, se szó se beszéd... Ki tudja? Talán egyszer képes lesz új életet kezdeni, de a sérülés ott marad örökre. Egyelőre az is haladás lenne, ha megszólalna. Most ő is nyugtalan, fényes haját ide-oda dobálja, szemeiből folymatosan csorognak a könnyek.

 Az egyik sarokban előre, hátra himbálva a felsőtestét, vicsorgásnak beillő, letörölhetetlen mosollyal ül Erika, a negyvenes nő. Rendületlenül tette a dolgát egész életében. Láthatatlan volt szinte...Mindenki természetesnek vette, hogy rá lehet számítani. Az ő kedvében soha senki nem járt. Nem szerették. Csak megszokták, hogy van, mindig kéznél. A  családban is, a munkahelyén is. Nem kérdezték, hogy mit szeretne, jó-e ez így neki. Egy nap aztán kiborult. A munkahelyén minden előzmény nélkül törni -zúzni kezdett, és eszelősen nevetett, miközben azt kiabálta: "Itt vagyok én is! Vegyetek már észre! Szeressetek! " Mentőt hívtak. Azóta csak begyógyszerezve nyugodt...Nem látogatják. Az elején még jöttek a gyerekei, de szép lassan elmaradoztak. Ki tudja? Talán egyszer meggyógyul, bár szeretetlenül nem sok esélye van rá. Ő gyorsabban himbálja magát, nyugtalanul.

 Aztán a többiek: az idős bácsi, akire rátörtek éjszaka, kirabolták, megverték. A harmincas férfi, aki folyton Juhász Gyula verseket szaval fennhangon, annyit lehet tudni róla, hogy mérnök. Az ötvenes nő, aki állandóan kézimunkázik, közben mint egy mantrát mondogatja: " Nem fogsz többé fázni, meglásd, nem fogsz többé..."

  Nyílik az ajtó. Középkorú, kissé kopaszodó férfi lép be rajta. Szeme körbejár. Amint Erikához ér, felcsillan a tekintete. Odalép hozzá. Letérdel, két keze közé veszi az arcát. Erika előszőr ijedten ki akarja rántani a fejét, de aztán megdermed a pillantása. Egy hosszú percig csak nézi a férfit, aztán lágy mosollyá változik a vicsorgás.

 -Hát eljöttél. Itt vagy....Késő, kedvesem, nagyon késő...Én már ide tartozom, én már nem lehetek kinn a többi ember közt. Azt mondják bolond vagyok. Pedig nem. Csak egy kis szeretet kellett volna nekem, és nem hal meg a lelkem. Meghaltam...Csak ez a pettyhüdt test van itt. Menj el. Élj.

A férfi szemei könnyesek. Nem engedi el a nőt. Csak a kezei mozdulnak, amint lassan simogatja.

-Nem, nem késő. Elviszlek innen, meglásd, él még a lelked! Amennyi szeretet csak van bennem, mind neked adom...És ettől te feltámadsz majd...

A többiek lélegzete sem hallatszik. Mind őket nézik, de ezt a férfi és a nő nem érzékeli. Az asszony keze is megmozdul. Remegve simogatja meg a férfit. Az arca élni kezd. A szemei is. És mindenki elhiszi, hogy meg fog gyógyulni...Még a személyzet is...