Leültem egy kőre gondolkodni,

ahogy néztem az út porát

érteni kezdtem a kő titkát,

s az Isten hangját véltem hallani.

A megtett út hosszú volt és kemény,

hol magasba fel, hol mélybe zuhant,

a sors velem míg céltalan rohant

azt hittem nincsen remény.

Hogy tebenned magamra ismertem

olyan szépnek látom a világot,

minden-minden alkotásod áldott,

mert te szeretsz engem Istenem.

Engedj újra kisgyermekké lenni,

ragadj meg, szórj szét a világban,

küldj oda, hol jó szóból hiány van

mert nem lehet gyűlöletben élni.

Tudom nálad nincsen lehetetlen,

ahogy bábból lesz a tarka lepke,

és előtted senki nincs elveszve,

hogy itt vagyok, nem lehet véletlen.

2018. január 27.